10. rész - Érzések

Destiny Rose Wright

Úgy éreztem már, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Az a rengeteg csalódás, átverés, hogy rengetegszer voltam padlón. Igazán reméltem, hogy ha elmegyek jó messzire egyetemre, akkor teljesen elölről kezdhetem, de ettől a várostól lehetetlen elszakadni, minden ide köt vissza. Olyan magányosnak érzem magam, habár itt van a bátyám is és a legjobb barátnőm is, de mindketten elfoglaltak, Nate belemerült az esküvős szervezésébe, Hayley pedig végre rátalált a boldogságára, én pedig itt ülök egyedül.

- Olyan buta vagyok. – suttogtam, mivel az egyik srác leült mellém.

- Nem vagy az. Ez Ryan hibája, az egész. Túl bolond és túlságosan önfejű, de ő ilyen.

- Megint pofára estem. Én komolyan azt hittem, hogy meg lehet puhítani. Vagyis, hogy inkább van olyan oldala, amely képes érzelmeket kimutatni. – motyogtam és letöröltem a könnyeimet az arcomról, már elegem van, hogy mindig sírok.

- Ha engem kérdezel, akkor fogadni mernék rá, hogy nem ő az apa. – rántotta meg a vállát Kai.

- Mit értesz te a lelkizéshez drágám? – Hayley letelepedett mellénk és a fejét a vállamra hajtotta. – Teljesen mindegy, hogy hányszor leszel padlón, én itt leszek neked, és ha szeretnéd, akkor az összes idiótát lecsapom. – kicsit felnevettem, hisz ez tipikus Hay hozzáállás.

- Az a baj, hogy bár nehéz megbíznom benne, de megkedveltem. Amúgy mióta ülök kint? – kérdeztem és már néztem volna a karórámat, de eszembe jutott, hogy egyáltalán nincs rajtam.

- Körülbelül másfél órája, és Ryan vissza is érkezett. Kicsim, nyomás. – Kai a térdeire csapott majd felállt, aztán segített Hayley-nek is. – Haver, higgadtan, ne bassz el mindent. – a vállveregetés sem maradhatott el, ami megmosolyogtatott, de aztán csak magam elé néztem mikor leült mellém. Percekig csak csendben voltunk, neki valószínű járt az agya, míg én csak az eget bámultam üres fejjel.

- Miért vagy itt? – nem bírtam ezt a csöndet, nem bírtam a távolságot, ami testileg körülbelül öt centi volt, de belül már rég messze jártunk egymástól, és ebbe bele fogok bolondulni.

- Hol legyek Destiny? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- A gyereked anyjával mondjuk. – rántottam meg a vállamat és feltápászkodtam, mivel a lábaim kezdtek zsibbadni, azért másfél óra az másfél óra. – Ezzel ugye vége a hülye fogadásnak, illetve annak is, amit csináltunk, bármi is volt az. – kérdésnek szántam, de a végére kicsit átment kijelentésbe, nem gondoltam teljesen át a mondatot.

- Ezt akarod? – ő is felállt és zsebre dugott kézzel nézett rám. A sötét haja most össze-visszaállt, egyedül csak a napszemüvege nyomta le egy kicsit azt.

- Teljesen mindegy, hogy mit akarok, ha nincs más választásom.

- Nem mindegy. – egy nagyot sóhajtott és behunyta a szemeit, majd megdörzsölte az arcát. – Figyelj, lehet nem az én gyerekem, lehet, hogy igen, és akkor természetesen támogatni fogom, de az én helyem itt van.

- Te hallod magad? Hogyan lenne már itt a helyed? Nem választhatsz már, csak egyetlen hely van, ahová menned kell, és az nem itt van! – lehet kicsit felemeltem a hangomat, de nem tudtam uralkodni magamon. – Ne törődj semmivel, velem sem kell foglalkoznod, csak tegyél úgy, mint a legelején. Pontosan azt kell tenned, úgyis az az igazi éned nem? Az igazi véleményed rólam. – sziszegtem a fogaim között és távolabb álltam tőle.

- Hát komolyan nem érted? – szinte torkaszakadtából kezdett el ordítani. Összerezzentem a hirtelen jött hangtól és automatikusan hátrább léptem. Ez az a Ryan, akinek először mutatta magát, a forrófejű srác, aki nem kegyelmez, akitől rettegek. – Nem tudom mi ez, de kibaszottul fontos vagy nekem oké? – ahogy a szemeimbe nézett egyből elkezdett lenyugodni, egy nagyot nyeltem és abbahagytam a hátrálást. – Szerinted a cserénél miért nem akartalak odaadni? Szerinted miért csókoltalak meg annyiszor? A francba is Destiny, ne félj tőlem kérlek, így sokkal nehezebb. – a végén tényleg feladta a magyarázást és lassan közelebb lépett.

- Ne! Ne gyere közelebb! Rohadtul nem akarok miattad teljesen összetörni! Elég volt ez is! – és a világ legidiótábbnak járó díjat akár meg is nyerhetném, sőt lesöpörnék mindenkit a színpadról. Ryan most próbálta a tudtomra adni az érzéseit, mert ezek szerint igencsak vannak neki, de én inkább ellököm magamtól. Tényleg nem akartam, hogy ezzel most közelebb kerüljön hozzám, mert már így is sikerült neki, és ha kiderül, hogy az övé a gyerek, mi pedig ugyanúgy folytatjuk ezt az egészet, utána én nagyot koppannék. Akár képes lennék belészeretni.

Megráztam a fejemet és szipogva mentem be a házba, ahol a többiek épp akkor huppantak le a kanapéra, mintha nem is nézték volna végig ezt az egészet.

- Kérsz egy kakaót? – pattant fel Lola, rá pillantottam és amint megláttam az arcán azt a keserű mosolyt, a szám megremegett. A jobb kezemmel takartam el az arcomat és úgy sírtam, lehet túl késő és már elkezdtem belészeretni. – Ó, Tiny…

- Ne, nem kell semmi. Jól vagyok. – hát színésznőnek nem lennék jó, hisz a könnyeimtől nem is láttam. Rendbe kellene szednem magamat, de olyan nehéz, ez a legnehezebb.

Nem beszéltem senkivel csak elmentem fürdeni, aztán még egy kicsit Hayley-ék szobájába voltam, de inkább csak hallgattam őket, valamiért nem volt kedvem semmihez sem hozzászólni. Már kezdtem megunni, hogy olyan mézes-mázosan beszéltek egymással, illetve Kai be is aludt, ezért visszamentem a szobába és egy szó nélkül raktam egymásra az ágyneműmet és eltakarva vele az egész fejemet próbáltam kivinni a szobából.

- Hová mész? – imádom mikor ilyen rekedtes a hangja, de nem szabad megtörnöm.

- A kanapéra. – motyogtam.

- Ha nem akarsz velem aludni, akkor te maradj itt, én majd lemegyek. – sóhajtott fel. Megreccsent az ágy, szóval gondolom felült, vagy nem is érdekel, hogy mit csinálhatott.

- Nem kell. – és ezzel sikerült kilépnem az ajtón. A lépcsőn majdnem legurultam, de nem nagyon érdekelt, a kanapé sarkába beraktam a párnáimat, aztán bebújtam a takaró alá.

A nap ereje kezdett egyre inkább erősödni, elvégre is már április volt, a virágoknak szükségük volt a fényre, hogy szépen tudjanak nyílni. A réten csak én voltam ott egyedül, egy hosszú, tizenkilencedik századi ruhát viselve. Egy kosár volt a kezemben, amiben gyümölcsök voltak, a széles folyó mellé ültem le és néztem, ahogyan csillog.

- Nem kellene egyedül itt lenned. – ez a néha rekedtes hang megnyugtató, de nem ehhez a képhez illik.

- Otthon csak a baj van, a bátyám pedig elment. – megrántottam a vállamat és ránéztem, ahogy leült mellém.

- Ez egy veszélyes hely, te pedig nem tudod magad megvédeni. – megrázta a fejét, aztán eldőlt a fűben, a fejét pedig az ölembe helyezte.

- De te itt vagy, most is.

- És mi van, ha egyszer nem tudok melletted lenni? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Apám hozzám akar adni egy nőt, állítólag az én gyerekemmel várandós. Többet nem találkozgathatunk.

- Csak ezért jöttél? – szívbemaró érzés volt látni a meggyötört arcát.

- Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni.

- De hát már elveszítettél. – suttogtam és leemeltem a fejét a combjaimról és megfogva a kis kosaramat indultam el hazafelé. Lépteket hallottam magam mögül, ezért azt hittem, hogy ő követ.

- Destiny! – kiáltott felém és oldalról fellökött és elém támaszkodott. Érdekes hangokat hallottam, aztán lenéztem az ölembe, ahol a ruhámat vörösre festi a vére. Kikerekedett szemekkel néztem, aztán megfogtam az arcát, de nem tudtam nem megnézni, hogy mi történik körülöttem. Egy ember fekete ruhába öltözve szaladt el, Ryan-t átszúrta egy karddal és több apró éles fegyver állt a hátába. Felsikítottam és már csak a sötétséget láttam.

Zilálva ébredtem fel, teljes sötétség borult a nappalira és kicsit félelmetes volt, de ez kevésbé érdekelt. Valaki ült mellettem, ezért megijedtem, de aztán csak láttam, hogy Ryan az. Hevesen dobogó szívvel tapogattam át a mellkasát, aztán az arcát is megfogtam és aggódva, félelemmel néztem rá.

- Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdeztem kapkodva a levegőt.

- Persze, jól vagyok. – motyogta fáradtan. Totálisan hülyének nézhetett, de rettentően megijedtem, hogy ez az egész a valóság, és tényleg súlyosan megsérült.

- Biztos? – újra megnéztem őt és tényleg semmi nem történt, csak egy álom volt szerencsére.

- Biztos. Mi történt? Mi a baj? – kérdezte miközben a fülem mögé tűrte a hajamat utána pedig megöleltem.

- Csak rosszat álmodtam. – motyogtam és beszívtam a kellemes férfias illatát. Komolyan féltem, hogy elveszítettem örökre. – Itt maradsz? – beleharaptam az alsó ajkamba és vártam a válaszát.

- Nem lenne kényelmesebb fönt? – kérdezte bizonytalanul, de nem tudtam ezt már felfogni annyira kába voltam. – Oké, maradok. – mondta és belülre telepedett le. Kénytelen voltam szinte rajta feküdni, de engem nem zavart. Minél közelebb hozzá, annál jobb. Elkezdte simogatni a hátamat, ami megnyugtató volt, de a lábam kilógott a takaró alól, ezért kénytelen voltam felülni és elrendezni ott a dolgokat.

Visszafeküdtem a mellkasára és csak hallgattam, ahogyan vert a szíve és élveztem, ahogyan a mellkasa fel-le emelkedett.

- Amit mondtam a kertben, az igaz, és tényleg fogalmam sincs, hogy mi lesz Tammin-nal, csak te vagy az a biztos pont az életemben. – suttogta és egy puszit nyomott a fejemre.

- Ez akkor sem ilyen egyszerű és…

- Ha te el tudod fogadni, akkor valójában ennyire egyszerű. – suttogta. Nem tudtam válaszolni, de nem is akartam, hisz még én sem tudtam, hogy mit érzek vele kapcsolatban, már ha érzek bármit is.

- Dean, hányszor mondjam még el, hogy ne nézd őket és ne is fényképezz!

- Konan, ne kiabálj már, mert felkelnek!

- Mindketten menjetek onnan!

- A francba is, már rég fent vagyok és kussoljatok már. – végül Ryan hangjára ébredtem fel, ahogyan próbál halkan kiabálni a többiekkel, mert nem akart felébreszteni. Az arcomat a mellkasába nyomtam és kicsit beledörgöltem a homlokomat, ezzel tudatva, hogy fent vagyok.

- De olyan cukik vagytok. – nyávogott Dean, mire felsóhajtottam. – Oké, megyek na.

- Jó reggelt. – suttogta. Újra behunytam a szemeimet és naivan reménykedtem abban, hogy vissza tudok aludni.

- Hayley! Szükségem van… Ó, szóval ezért kellett csöndben lenni. – nevetett fel Kai, aztán lehuppant a fotelbe és minket nézett. – Akkor most szent a béke? Egy pár vagytok? Eljegyzés? – kérdezte mosolyogva.

- Fogd már be. – morogtam és a földről felvettem az egyik díszpárnát és csak reméltem, hogy vakon eltalálom azt az idiótát, de a hangok alapján elbénáztam egy kicsit.

- Ez gonosz volt, Ryan neveld meg az asszonyt.

- Kai, fejezd már be. Drágám, mikor viszel haza? – Ryan anyukájának a hangja elég közelről jött, de nem tudtam felé fordulni, ezért inkább lemásztam az alattam lévőről és leültem a földre.

- Már haza is mész? – kérdeztem kicsit szomorúan, hisz alig volt esélyünk beszélgetni vagy valami.

- Igen, szeretnék a férjemmel is találkozni, ő még nem tudja, hogy megmentettetek, de egyik délután elmehetnénk kávézni, hogy jobban megismerhessem a menyemet. – nevetett fel.

- Anya, ne kezd te is. – morogta Ryan, én pedig zavaromban elfordítottam a fejemet.

- Jajj ugyan, csak vicceltem, de tényleg elmegyünk majd kávézni. – Ashley megsimította a vállamat és kedvesen mosolygott rám. Bólintottam egyet aztán feltápászkodtam a földről.

- Nem lehetne, hogy Adam visz el? – kérdezte Ryan sóhajtva.

- Tudtommal a bátyád és az apád nincsenek olyan viszonyban. – Ashley összehúzta a szemöldökét.

- Ja, de jelenleg ha Ryan a Vágyak Mennyországa közelébe merészkedik, akkor egy lövéssel vége. Kicsit Destiny felforgatta a munka haladását, és ezért az öcskös kapott. – szállt bele a beszélgetésbe Adam is, én pedig abban a pillanatban szálltam ki belőle és inkább bementem a konyhába. Leültem az asztalhoz és Hayley-t és Kat-et néztem, akik észre se vettek, csak akkor mikor Konan is bejött és hozzám szólt. Érdekes pillantgattam szét és észrevettem egy fekete-fehér képet a pulton, ezért odamentem és megnéztem.

- Des, ne… vagy nézd meg nyugodtan. – sóhajtott fel Hayley és megrázta a fejét.

- Ha engem kérdeztek, akkor biztos vagyok benne, hogy az a gyerek nem Ryan-é. Az a csaj egy álszent kis ribi. – morogta és a nagy kést belecsapta a vágódeszkába, így az úgy maradt mikor levette róla a kezét.

- Kat, ő egy kisbaba anyukája. – hihetetlenül meredtem rá a szőkeségre. Tudom, hog ynagoyn őszinte és szókimondó, de ez már akkor is durva.

- Nézd Destiny, én sosem bírtam azt a csajt, mert képes volt elfogadni, hogy Ryan még egy kutyás is többre tartott nála és aztán majdnem egy év után betoppan, hogy terhes és biztosan az az idióta az apja. Szerintem csak annyira kiborult, mert Ryan-nek már nem kellett az ágymelegítője, hogy ezt a hülyeséget kitalálta, hogy magához láncolhassa. Amúgy szerintem annak a csajnak valami itt bent sincs rendben. – mutogatott a fejére, aztán újra megfogta a kést és folytatta a zöldségek feldarabolását és kicsit bizonytalanul álltam a dologhoz, hogy Kat kezében egy ilyen veszélyes tárgy legyen, mikor felidegesítette magát.

- És ha tényleg az ő gyerek? – kérdezte Konan felhúzott szemöldökkel.

- Akkor Ryan elcseszte az életét, mert az egyetlen olyan személyt, aki előhozta egy kicsit is a régi énjét, el fogja veszíteni.

- Kat, fejezd be, kérlek. Épp elég nehéz magammal lejátszanom ezt a menetet, nemhogy még mellé tőletek is ezt halljam. És ez szörnyen fáj. – mutattam fel a képet, aztán visszavágtam az asztalra.

- Lányok, Ashley elmegy. – kiabált be Eric. Még mindig a képet néztem és csak akkor mentem ki én is mikor Hayley megfogta a vállamat. Megvártam, amíg mindenki megölelgeti a fekete hajú nőt, aztán én is jó szorosan magamhoz szorítottam.

- Kérlek, vigyázz a kisfiamra. Úgy érzem, hogy talán, végre újra képes lesz szeretni egy lányt. Légy vele türelmes és ne gondolkozz annyit azon a nőn. – suttogta. Elképedve hallgattam, de aztán bólogattam és elengedtem. – Akkor hát, nagyon hálás vagyok nektek, majd egyik nap mind átjöttök és főzök valami istenit, mint régen. Des, a kávézást meg majd megbeszéljük. – mondta és beült az autóba. Mosolyogva integettem neki aztán gyorsan bementem a házba, mert ha egyszerre akarnánk vagy húszan bemenni, abból tömegverekedés keletkezne, legalábbis a fiúk miatt biztosan.

- Foci? – kérdezte Eric és a kezébe már ott volt a labda.

- Jó, de legyen tétje. – mondta mosolyogva Kai.

- Milyen tétet akarsz, te idióta? – Hayley egyenesen most hülyének nézte szerencsétlen srácot, szegény még csak most jött rá.

- A vesztes csapat takarít két hétig. – ajánlotta fel Konan, amin felnevettem, hiszen tényleg mindig mi takarítunk.

- Az a nők dolga Kicsikém. – mondta Dominic.

- Hát persze, és akkor mi a férfiak dolga? – kérdezte Kat felhúzott szemöldökkel.

- Sört inni és focit nézni, na meg megenni az ebédet. – mondta Dean, mire megforgattam a szemeimet.

- Mi lányok is ugyan úgy tudunk focizni. – mondtam keresztbe font karokkal.

- Hát persze Tündérem. Egy kört nem tudtok lefutni. – nevetett fel Eric.

- Oké, akkor fiúk a lányok ellen. A vesztes nem egy egész napig kiszolgálja a másikat. – mondta Hayley és a kezét nyújtotta Kai felé.

- Édes vagy. – nevetett fel, de elfogadta a kézrázást.

- Én azt hiszem, hogy kihagyom, inkább befejezem az ebédet. – mondta Lola meglepő nyugodtsággal, ezért jó alaposan végigmértem, de nem találtam semmi furcsát rajta.

A meccset három góllal nyertük meg, bár a fiúk szerint csaltunk, de nem volt benne a szabályban, hogy nem lehet használni a bájainkat, vagy a mellünket, ezért a mai napon a srácok szolgálnak ki minket.

- Ryan, hozz nekem egy pohár vizet, annyira kimerültem. – sóhajtottam fel és elkezdtem a kezemmel legyezni magamat, aztán kicsit feljebb húztam a pólómat.

- Hát persze. – morogta és bement a konyhába. Hát ezt a pozíciót nem neki találták ki, de ez engem nem zavar, csak őt. – Esetleg megitathatlak? – kérdezte ironikusan mire felcsillantak a szemeim. – Csak vicceltem Des.

- Én pedig nem, Ryan. – mosolyodtam el, de az arcomról egyből lefagyott mikor nyitódott a bejárati ajtó és meghallottam annak a lánynak a hangját. Miért kell mindig elrontania annak a nőnek a napomat? Attól függetlenül, hogy ez a második alkalom, hogy találkoztunk, eléggé unszimpatikus. Megforgattam a szemeimet és újra Ryan-re néztem.

- Egy pillanat. – morogta és egyre közelebb jött felém, a kezét az arcomra helyezte és hüvelyk ujjával kezdte simogatni az arcomat. Behunytam a szemeimet és hagytam, hogy kivegye a kezemből a poharat. – Még mindig annyira sajnálom, hogy így történt, de amit tegnap mondta, az igaz. – nem gondoltam volna sosem, hogy megélem azt, hogy Ryan bocsánatot kér tőlem. Az ajkai az enyémekre tapadtak, de csak pár másodperc erejéig. Nem mélyítette el a csókot, inkább sok puszit adott a számra. – Elvesztettem a fogadást. – sóhajtott fel, de aztán még egy puszit nyomott a számra.

- Tökmindegy, mert így is-úgyis az én kívánságaimat teljesíted ma, nem igaz? – kérdeztem egy kis mosollyal.

- Ahogy mondod. – ő is elmosolyodott és még sok puszit kaptam a számra.

- Ó haver, értem, hogy nagy a szerelem most, de itt a gyereked anyja. – forgatta meg a szemeit Eric. Elengedtem Ryan-t, hogy menjen a dolgára, de azért egy szomorú mosollyal végignéztem, ahogy aggódva lepillant Tammin hasára, ő akarja ezt a gyereket.

- Lehet, hogy… Lehet, hogy nem tud úgy szeretni téged, ahogyan te elképzeled. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret… Önmagához képest maximálisan. – mondta Kat miközben átkarolta a vállamat. – És ezt komolyan mondom.

- Szerinted szeret engem? – kérdeztem félve.

- Szerintem igen, csak még ő sem képes bevallani, mert fél. Légy türelemmel, mert melletted fog maradni. – mondta, amin elmosolyodtam. Végül is kinek higgyek, ha nem a gyerekkori barátjának? Ryan szeret, és lehet, hogy én is őt.

9. rész - Fogadj

Destiny Rose Wright

Reggel végre úgy éreztem, hogy kipihentem magamat. Ryan-re néztem, aki még mindig csak szuszogott, ezért egy apró puszit adtam a kötésére, illetve az arcára és lassan kimásztam az ágyból. Kivettem a szekrényből egy fekete leggings-t és egy hosszított trikót meg fehérneműket, a hajamat összefogtam majd gyorsan átöltöztem. Adtam még egy puszit Ryan arcára majd csendben kisétáltam a szobából egyenesen le a konyhába. A nappaliban a srácok döglődtek és szinte észre se vették, hogy ott vagyok, csak Dean köszönt nekem, viszont bent a konyhában hangzavar volt, Konan és Dominic azon veszekedtek, hogy mit egyenek, miközben Kai mellettük állt és magyarázott valami olyasmiről, hogy menjenek el a hűtő elől és máshol veszekedjenek, mert szeretné kivenni a tejet.

- Hayley, nem akarsz ellene tenni? – kérdeztem félve barátnőmet és leültem mellé, szemben velem pedig Ashley itta a kávéját.

- Én is akartam volna, de Ashley azt mondta, hogy hagyjam rájuk, ez normális. – mondta barátnőm. Remek, én is éhes vagyok és arra gondoltam, hogy Ryan-nek is összedobok valamit, de így ez lehetetlen lesz.

- Perceken belül befejezik és Konan fog nyerni. – mondta a fekete hajú nő, aztán felállt és elmosta a bögréjét.

- Jut eszembe, reggel, vagyis inkább mikor felkeltünk olyan dél körül, akkor elmentünk hozzátok, mert anyukád felhívott, hogy ez vár rád. – mondta Hayley és elém rakott egy nagy vastag fehér mappát. A szemeim felcsillantak, mert ezek szerint anya is úgy véli, hogy itt az ideje. – És azt üzeni, hogy valamikor ugorj haza. – bólintottam egyet és kinyitottam a mappát.

- Ez az, amire gondolok? – kérdezte Konan csillogó szemekkel és már mellettem is volt, ezzel befejezve a vitát és Kai is végre megkaphatta a tejet.

- Mikor Nate bemutatta Lola-t már akkor elkezdtem dolgozni ezen. – nevettem fel, hisz már az első pillanattól kedveltem a lányt és úgy éreztem, hogy ez nem csak egy sima kapcsolat lesz. – De igazából már nem akarom megszervezni, az ő döntésük legyen minden. Majd ha egyszer nekem is megkéri a kezem valaki, akkor én is azt akarom, hogy én dönthessek mindenben, meg talán a vőlegényem is beleszólhat. – nevettem fel.

- Akkor szerencséd van Ryan-nel. – mondta Kai és kacsintott egyet mire megforgattam a szemeimet.

- Nem vagyunk együtt. – mordultam rá, amit persze nem hitt el, főleg mert az említett egy szál nadrágba besétált és előttem támaszkodott meg.

- Legközelebb vagy várd meg amíg felkelek, vagy kelts fel. – mondta, mire megforgattam a szemeimet. – Ezt pedig ne csináld. – morogta.

- Oké, levegőt vehetek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és kimásztam a szorításából. – Hisztis vagy. – jegyeztem meg aztán összecsuktam a mappát. – Hol van Lola? – kérdeztem meg Hayley-t, aki csak megrántotta a vállát. Remek. Elindultam a nappalin át egyenesen a kertbe, ahol szerencsére meg is találtam Kat társaságában, leültem melléjük és egy nagyot sóhajtottam.

- Ó, jó reggelt Tiny, képzeld, pont most ecseteltem Kat-nek, hogy tegnap elkezdtünk intézkedni a bátyáddal és három hét múlva lesz az esküvőnk, úgyhogy mára van egy időpontunk, hogy a koszorúslányruhát kiválasszuk nektek. – mondta, ami miatt felcsillantak a szemeim.

- Tehát, akkor végre meg lesz tartva az esküvő? – kérdeztem.

- Figyelsz? Három hét és Mrs. Wright leszek. – kicsit meglökött, amit most nem bántam. Azt hittem, hogy csak anya eszméjébe rögzült bele, hogy össze kéne adni őket és csak azért küldte a mappát, de ezek szerint nem.

- Katherine, te is készülj szerintem. – mosolyodtam el és kényelembe helyeztem magamat.

- Destiny, Adam meg én, mi nem. Szóval érted. – mondta, de csak megráztam a fejemet Lola-val együtt. – Reménytelenek vagytok. – nevetett fel.

- Lehet, de fél óra múlva indulunk.

- De ugye csak mi lányok? – kérdeztem reménykedve.

- Konan most veszekszik Adam-mel és Nate-tel, de szerintem Kai is lassan csatlakozik. Igazából Nate biztos jön, mert együtt kell választanunk, habár rám bízta, de szeretném ha neki is igazán tetszene.

- Felőlem jöhetnek, de akkor Ryan is. – mondta Kat gonoszul, pedig biztos vagyok benne, hogy ő az egyik személy, aki pontosan jól tudja, hogy Ryan utálja az ilyeneket.

- Nem fog eljönni. – mondta nevetve Lola, én pedig egyetértően bólogattam.

- De, ha Des is jön, vagy ha ő kéri.

- De én nem akarom. – nyafogtam karba tett kézzel, nem volt hangulatom előtte divatbemutatót tartani.

Végül sértődötten mentem fel elkészülni, persze, igazából semmi bajom nem volt. Felvettem egy fehér nyári ruhát és egy barna szandált, a hajamat egy laza kontyba fogtam és a fürdőszobában még összeszedtem a fejemet is. Visszamentem a nappaliba és leültem Dean mellé, amíg a többiekre várakoztam, a lábaimat a srác ölébe helyeztem, ő pedig elkezdte masszírozni.

- Csicska hopp. – nevetett Dominic és megrázta a fejét.

- Na, ezt nem mondjuk ki hangosan, tudjuk amúgy is. – nevetett fel Adam és sajnos egyikünk sem tudta visszafojtani a feltörni készülő kacagásunkat.

- Túl jóban vannak ez tény, de most már megvilágosodtam, kösz Adam. – lihegett Zack és lefordult inkább a földre és ott folytatta a röhögését.

- Destiny, beszélnünk kell. – jelent meg a mindig fagyos Ryan és ez most sem volt másképp. Az arca érzelemmentes volt és hol engem, hol a lábamat nézte, ami még mindig Dean ölében pihent. Zsebre dugott kézzel várt, amíg megmozdulok a szemei pedig szinte már feketék voltak. Történt valami? Lassan felkeltem a kanapéról és hagytam, hogy kézen fogva húzzon be a konyhába, ahol nem volt senki.

- Mi az? – kérdeztem felé fordulva, mire ő csak felmordult.

- Nem akarom, hogy Dean-nel barátkozz, nem akarom, hogy a közelében legyél. Nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. – mondta ridegen és egyhangúan. Először csak értetlenül néztem rá aztán felnevettem.

- Ryan, ő jó fej és nem akar tőlem semmit, ahogy én sem tőlem és már megváltozott, vagy csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és a számba haraptam, hogy visszatartsam a nevetésemet. Elfordította a fejét és a száját is jó erősen összezárta, eleresztettem a röhögésemet és mikor durcázva elindult volna megfogtam a kezét majd egy puszit nyomtam az ajkaira. – Nincs miért annak lenned. – suttogtam az ajkára és még egy puszit nyomtam rá.

- Ezzel nem fogsz lekenyerezni. Ha továbbra is rajtad fog lógni, akkor szétloccsantom az agyát, te az enyém vagy világos? – kérdezte, de hirtelen felment bennem a pumpa és eltoltam magamtól.

- Nem vagyok egy tárgy, amiről így beszélhetsz! Nem vagyok a tiéd, és ha így folytatod, akkor soha nem is leszek! – mondtam neki és otthagytam. Újragondoltam, hogy miket is mondtam aztán fejen csaptam magamat. Honnan gondoltam valaha is, hogy érdeklem? Az elmúlt napokat átismételve konkrétan jogom van azt feltételezni, hogy csak játszadozik velem. Morogva mentem be az előszobába és elkezdtem felvenni a szandálomat, mivel nem óhajtok itt nyomorogni majd. Amint végeztem belenéztem a tükörbe, egy nagyot sikítottam és nem, nem azért mert olyan csúnya vagyok. A hátam mögött lévő falon egy hatalmas fekete pók mászkálgatott, majd megállt és engem nézett. Többen is kiszaladtak hozzám, köztük Ryan is és nem értették, hogy mi van.

- A falon. – motyogtam és arra böktem mikor már Eric háta mögött voltam.

- Jesszuska! Tüntessétek el! – visított fel lányos hangon Dean majd bespurizott a nappaliba. Ryan megfogta egy zsebkendővel, majd gonoszan mosolyogva felém fordult.

- Eric, nem kell védened. – mosolygott tovább, de én nem akartam, hogy ez a sziklatömb elálljon előlem, csak pont ez a baj, hogy ő erősebb nálam. – Destiny, nem köszönsz neki? Csak egy puszit. – mondta és felém nyújtotta, mire megint sikítottam, de nem tudtam mozdulni, mivel John, a másik szikladarab lefogott. Ryan egyre csak közeledett én pedig már a pánikroham peremén álltam.

- Kérlek, ne csináld. – suttogtam és a fejemet jobbra meg balra rángattam

- Miért ne csináljam? – kérdezte és megállt egy pillanatra.

- Mert Lola letépi a szemed fényét. – próbáltam rá hatni tudván, hogy a drága sógornőmtől fél, de ez most nem jött be.

- Hát persze, mondj jobbat. – forgatta meg a szemeit.

- Én…

- Te mi? – kérdezte és már alig két méter volt köztem és a pók között.

- Bocsánat, hogy előbb kiakadtam és ígérem, megteszek bármit, csak ne gyere közelebb. – szinte már sírtam és oda se mertem nézni. Már csak azt éreztem, hogy John elenged és Ryan keze a derekamra simult, ahogy az ajkai is az enyémekre tapadtak. –Ne csináld ezt többet. – suttogtam a szájára miután elváltunk.

- Ne csókoljalak meg? Oké. – mondta és ellépet tőlem.

- Nem erre gondoltam, de oké, úgyis kibírom a csókjaid nélkül. – rántottam meg a vállamat.

- Hát persze. – nevetett fel. – Úgy vágysz az ajkaimra, mint sivatagban a vízért. Egy órát sem bírnál ki úgy. – összefűzte a karjait a mellkasa előtt és nekidőlt a falnak. Fogalmam sincs, hogy hová lett a pók, de szerintem nem is akarom tudni.

- Hetekig bírnám a csókjaid nélkül. – ezért az érintései nélkül valószínű, hogy enyhén kiakadnék, hisz már ha csak hozzám ért úgy éreztem, hogy felgyulladok és elrepülök innen.

- Legyen. Ha egy hétig kibírod, hogy ne csókolj meg, akkor lehet egy kívánságod, amit szó nélkül megteszek, de ha én nyerek, akkor egy egész napig azt csinálod, amit mondok. – ajánlotta fel.

- Oké, csak még egyet előtte. – oldalra pillantottam és reméltem, hogy megkapom. Felnevetett, aztán közelebb lépet és olyat mutatott, amitől a térdeim megrogytak és, ha nem fog meg akkor összeesek. A mocskos, most mutatta meg, hogy mekkora csókkirály, hogy szenvedjek. Na de egy hét az nem sok idő.

- Véged lesz. – mosolygott rám, mire egy nagyot nyeltem, mert igaza volt, már most meg akartam újra csókolni. Be kellene fejeznem ezt az egészet, amit vele csinálok, és most itt az alkalom, mert a csókjaival nem fog elbizonytalanítani.

- Mit csináltok? – Nate felvont szemöldökkel nézett minket már ki tudja, hogy mióta, ezért ellöktem magamtól Ryan-t és kimentem a ház elé. A bátyám utálná azt a tudatot, a kész tényt, hogy Ryan és én, már azt is rossz szemmel nézte, hogy egy szobában alszunk. A többiek is kiszállingóztak a házból és legnagyobb meglepetésemre az érintett srácok is kicammogtak, de leginkább Adam döbbentett le, hogy mennyire is izgatott.

- Jó vásárlást srácok, én addig helyrepofozom a maradék idiótát és beszélek Dominic-kal. – Ashley megállt az ajtóban és úgy intett nekünk, a fiainak pedig egy-egy puszit adott. Hihetetlen, hogy az a két fapofa mennyire nyugodtabb így, hogy már az anyukájuk is itt van. Lehet a miatt lettek ilyenek, hogy Ashley-t elrabolták és bár még a nőn még mindig látszódnak a verés nyomai, boldog és hálás, nincs semmilyen lelki traumája.

Két autóval indultunk el és igyekeztem nem Ryan-nel utazni, ezért inkább a fiú-lány csoportosításnál maradunk. Az anyósülésre ülhettem Konan mellé, de igazából csak csendben figyeltem az utat, olykor pedig elmosolyodtam Lola izgatottsága miatt.

- Amúgy Ashley miért beszél Dom-mal? – kérdezte Hayley és előre dugta a fejét majd Konan-re pillantott.

- Mert el kell kapnunk Ian-t, aki fogva tartotta Ashley-t és az esküvő után kezdjük a nyomozást és megyünk utána. Ryan csak bosszúnak hívja. – magyarázta a kék hajú lány, egy nagyot nyeltem, de nem mozdultam. Ha ez tényleg egy bosszú az fel fogja emészteni Ryan maradék kedvességét is, amit felém mutatott. Ha teljesen a sötétségbe fog fordulni, akkor nem tehetünk semmit, mert nem fogja hagyni, egyedül az anyukája lesz képes egy kis pozitív érzelmet kicsikarni belőle, de én akkor már nem akarok a közelébe sem lenni. Megint rajtam vezetné le a dühét.

- Muszáj lesz Hayley-t és Destiny-t beleavatni mindenben és megtanítani dolgokra. – mondta Kat, mire sóhajtottam egyet.

- Rendben, de kérlek, a mai nap szóljon a ruháitokról. – felszólalt ez ügyben Lola is, amit természetesen megtettünk neki, hisz ő a menyasszony, de ez eddig még nem esett le neki szerencsére.

Végre megérkeztünk az egyetlen szalonhoz, ahol tudunk ruhákat nézni, ezért izgatottan pattantam ki a kocsiból és már a bejárat előtt voltam. Mi lányok többségben voltunk, mivel Dominic ugye otthon maradt ügyeket intézni, meg állítólag neki van öltönye, ezért csak a nyakkendőt kell megvenni neki és ahhoz nem kell jelen lennie. Konan kicsit csalódott volt, hogy a férje nem jött megnézni őt a csini rucikban, de gondolom ő már megjárta ezt egyszer a saját esküvője előtt, ezért nem hibáztatom.

- Amúgy miért nem lehet Dean a kísérőm? – kérdeztem felvont szemöldökkel Lola-t, hisz ő sem kedveli azt a tudatot, amit a bátyám.

- Kat erőszakhoz folyamodna. – rántotta meg a vállát Lol és benyitott az üzletbe.

- Mindig csak Dean, unom már ezt a témát. – morogta Ryan, de meghallottam, ezért egy kihívó mosolyt ajándékoztam neki.

- Na, gyerünk befelé galambocskáim. – mondta Kai és elkezdett befelé tolni, hogy aztán a srácokra lehessen zárni az ajtót, persze Kai nem ezért tette amit, hanem mert le akart ülni. – Na, ne már. – sóhajtott fel és Hayley-nél kezdett el próbálkozni, aki inkább odajött hozzám.

- Ha folytatja, még megsajnálom. – motyogta és szomorúan nézett barátja felé. Felkuncogtam és átkaroltam a vállát.

- Hidd el, megérdemli ezt most. Szenvednie kell mind a kettőnek. – mosolyogtam rá és Ryan felé böktem. Egy nagy sóhajtással beleegyezett, aztán a történéseket figyeltük.

- Nos, akkor négy koszorúslányod lesz igaz? – kérdezte egy szőkés hajú nő, körülbelül harminc éves lehetett.

- És a ruhákhoz kell négy nyakkendő, na meg öltönyök. – mondta Lola helyeslően és ránk nézett, képzelem mire gondolhatott, de nem tehetek róla, hogy ennyire ellentétes a természetünk. Felmentünk az első emeletre, ugyanis háromemeletes ez az épület és mindegyik emeleten két szoba van, ahol a vásárlók leülhetnek és próbálhatnak. A kettes szobába mentünk be és a fiúk gyorsan le is ültek a fotelekbe.

- Uraim, arra gondoltam, hogy maguk lehetnének az elsők, hisz hamarabb meglesznek. – mondta a nő, akinek nem figyeltem a nevére, ahogy Hayley sem, hisz beszélgettünk, mint anno a suliban is.

- Ne már, most ültünk le. – sóhajtott fel Nate, mire megráztam a fejemet. – Oké, Kicsikém, én eldöntöm, hogy a srácoknak mi legyen, te pedig a lányoknak oké? – pattant fel a bátyám mire megforgattam a szemeimet. Idióta.

- Nem Nate, ez közös döntés lesz, és nem érdekel, ha véres csata lesz, együtt fogjuk eldönteni! Egyébként én a srácoknak a klasszikus, egyszerűre gondoltam, úgyse szerettek kiöltözni. – mondta magabiztosan Lola, ami megmosolyogtatott. Legalább ő talpraesett, velem ellentétben.

- Ó, szóval te vagy a vőlegény. Lent el is felejtettem megkérdezni, hogy ki az. Tracy vagyok, már hat éve ebben a szakmában dolgozom. – nyújtotta a kezét Nate-nek, aki elfogadta udvariasan.

- Nate. Amúgy nekem és szerintem a srácoknak is megfelel a szokásos egyszerű, a nyakkendő meg akkor gondolom a végén. – sóhajtott fel, a többiek pedig csak bólogattak. Talán még sem lesz olyan nehéz ez.

- Rendben, akkor szólok a kolléganőmnek, hogy az elküldött méretekben hozza. Na és akkor koszorúslányok. Elképzelés? – kérdezte Tracy és végigmérte Adam-et, meg Ryan-t is. Kat-tel összenéztünk és csak szúrósan pillantottunk a nőre. Oké, hogy idősebb, de ne már, még a srácoknál is vénebb.

- Azt akarom, hogy ragyogjanak, hiszen fontosak nekem, főleg az én kis fő koszorúslányom. – húzott magához Lola és megölelgetett. – Szeretném, ha ez a nap nekik is különleges lenne.

- Viszont nekik ugye nem akarunk habos-babos ruhát. Mármint ezt beszéltük meg. – szólt közbe Nate is.

- Igen, inkább valami A vonalúra, vagy sellőfazonra gondoltunk. Színben pedig valami barna árnyalatú bézs. – ezzel be is fejezték az elképzelésüket.

- Mi a keret? – kérdezte és máris úgy éreztem magam, mint azokban az esküvős sorozatokban. Régen mennyire imádtuk őket Hayley-vel, folyton azokat néztünk és majdnem az összes ruhára igent mondtunk.

- Hát, nem is tudom, igazából, ha egy ruha nagyon tetszik, akkor kiadom rá azt a pénzt, csak legyen tökéletes, ahogyan a menyasszony szeretné. – mondta Nate és láthatólag ezt Lola nem tudta, hisz eléggé meglepődött. Tracy bólintott, leültette a menyasszonyt, minket pedig a folyosón lévő öltözőkbe terelgetett. Pár perc várakozás után beadott nekem egy ruhát, ami egy feszülős pánt nélküli ruha volt, ami a bal mellemtől a ruha aljáig négy vonalban összehúzott volt. Túl egyszerű az elképzeléseknek, viszont mindent meg kell nézni, de ez fárasztó menet lesz. Nem vettem vissza a szandálomat, hanem mezítláb léptem ki a folyosóra majd egyszerre mentünk vissza a szobába és középre álltunk.

- Katherine, ugye? – kérdezte Tracy, mire bólintott egyet. – Katherine-en egy hosszú középbarna színű A vonalú szatén ruha van, mert említetted, hogy azt szereted Lola, ezért olyanokból válogattam inkább. Lola bólintott, de nem láttam az arcán, hogy tetszene neki.

- Túl egyszerű. – motyogta.

- Rendben, Hayley-n egy elől rövid, hátul hosszú szatén barna ruha van, ami félvállas, mint láthatjátok és a pánt csipkéből van. – ez mikor tanulta meg a neveinket? Mindegy, nekem Hayley ruhája sem volt olyan, mint amilyen megkaphatná a tökéletes jelzőt.

- Szeretem a csipkét, de elsősorban inkább valami csillogóbbat, ragyogóbbat, feltűnőbbet szeretnék. – mondta Lola, Nate pedig csak bólogatott ott.

- Nekem Konan ruhája tetszik, igaz rövid és hosszút szeretnénk, de az a csillogás már tetszik. – mondta bátyám, Kai pedig már majdnem elaludt.

- Igen, tudom, hogy a hosszú az elképzelés, de azért ilyenkor az elképzeléstől másabb ruhákat is be szoktunk mutatni, hogy a döntés biztosabb legyen. – mondta Tracy, mintha minden egyes nap elmondaná ezt a szöveget, annyira monoton volt.

- Destiny ruhája egyébként tetszik, de nem az eksüvőmre, inkább csak váltóruhájának. – Lola gondolkozni kezdett, de láttam, hogy hamar elveti az ötletet.

- Túl rövid, rá csak hosszút adjon. – mondta hidegen Ryan, amin nem csak nekem maradt tátva a szám.

- Most fejezd be. – motyogtam magam elé.

- Nem félek tőled Destiny, de ilyen rövidben nem lehetsz. – egy nagyot sóhajtottam, hogy elengedjem a dühömet, ami nehezemre esett, de nem akartam elrontani ezt a napot Lola-nak, ezért inkább csak visszamentem az öltözőbe.

Már az ötödik körre próbáltuk a ruhákat, tehát már a huszadik fajta ruhát is be fogjuk mutatni. Az eddigiek kezdtek közelíteni és egy volt, ami mindenkinek tetszett, de Ryan szerint túlságosan kivágott volt és nem vehetem fel. Komolyan kinyírom, de akkor lassú halála lesz az biztos. Egy teljes csipkeruha van rajtam, elszórva pedig kristályok voltak, de ez nekem se tetszett annyira, de felvettem. Ismételtem a szoba közepére álltunk, de a derekam már majdnem leszakadt.

- Ez az! – visított fel Nate és Lola egyszerre, majd Hayley-re mutattak. Szegény lány hirtelen azt se tudta, hogy mi van, de ezek szerint megtaláltuk a tökéleteset, hisz a fiúknak is tetszett, még Ryan-nek is. Barna színe volt a ruhának a mell része pedig csak kristályokból állt. Természetesen pántos volt, de hátul nagy volt a kivágása, viszont a pántok hátul meg voltak hosszabbítva a derek részig, ami külön állt a ruhától. Sellő fazonú volt és még uszálya is volt, ami tüllből állt. Végre megvolt.

Visszaöltöztünk a ruháinkba, amíg Tracy megmutatta az öltönyöket és a nyakkendőket a srácoknak, igaz mikor már beértünk a szobába akkor a csokornyakkendő volt a téma, ami lezáratlan maradt. Ez a kis kaland pedig két és fél órás volt, ami teljesen kimerített.

Hazafelé a felállás megmaradt a két kocsinál, mi pedig hamarabb haza is értünk. Amint beértünk elterveztem, hogy eldőlök a kanapén, de ez nem jött össze, mivel Ashley egy szőke hajú, állapotos lány mellett ült és beszélgettek.

- Ő kicsoda? – kérdezte kedvesen Lola és a kezét nyújtotta a lány felé. – Lola vagyok, szia.

- Tammin, szia. – mosolygott félénken majd felénk nézett.

- Ó, hány hónapos a babuci? – kérdezte Konan és szinte könnyezett, hogy terhes nőt látott. – Egyébként Konan vagyok.

- Tizenöt hetes, nemrég értem át a második trimeszterbe. – mondta Tammin, aztán felcsillantak a szemei. – Hé, Kat, hogy vagy? – kérdezte mosolyogva, de a szőke ciklon csak ledermedve állt és nézte a lány hasát, ami már kezdett gömbölyödni. Kat leengedte a kezeit és ledobta a táskáját is, majd könnyes szemmel nézett rám. Mi történik?

Nagy hangzavar töltötte ki ezt a csendet, ami egyértelműen a most érkező srácok miatt volt. Egyesével léptek be a nappaliba, aztán mindannyian kicsit lefagytak, amint észrevették Tammin-t és ugyan olyan fejjel néztek rám, mint Kat az előbb. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni és nagyon féltem valamiért, csak reméltem, hogy egy kedves régi barát ez a csaj és semmi több, főleg nem Ryan életében.

- Tammin, hát te? – kérdezte az a rideg hang, amit annyira szerettem hallgatni, olyan nyugtató volt, de most behunytam a szemeimet és csak reménykedtem, hogy ettől függetlenül még egy barát.

- Beszélnünk kell négyszemközt. – jelentette ki félénken a lány, mire nyeltem egy nagyot és hagytam, hogy Ryan alig egy milliméterre menjen el mögöttem a csajjal az emelet felé. Ráharaptam az alsó ajkamra és próbáltam a sírást visszatartani, hisz nincs jogom kiakadni, nem vagyunk együtt, még csak nem is vagyunk szeretők sem.

- A többiek is hallhatják, hisz utána úgyis elmondanám Kat-nek, ő pedig a lányoknak, a lányok pedig a srácoknak, szóval hanyagoljuk a felesleges köröket. – Ryan megtorpant a lépcső előtt és úgy fordult vissza.

- Mi? Ö, rendben. Figyelj, mint látod, terhes vagyok, ez a tizenötödik hét. – mondta Tammin, én pedig idegesen toporzékoltam. Adam fogott le hátulról, a karjait a vállaimon keresztül nyújtotta előre és fonta össze őket, így egyhelyben tartott.

- Mondj valami újat is, mivel van szemem. – nem akartam hallani, ami utána következhet, mert féltem, de nem is tudom, hogy mitől.

- Ez a te gyereked is. – mondta ki Tammin. Összeszorítottam a szemeimet és a számat, Adam karjaiba kapaszkodtam meg, de a könnyeimet már nem tudtam visszatartani. Kinyitottam a szememet és csak Ryan-t néztem, aki ugyanúgy engem kémlelt a gyönyörű, utálatos szemeivel.

- Ez biztos? – kérdezte, de még mindig engem nézett, ahogy összetörök egy kicsit.

- Igen, három hónapja fejeztük be azt a rövid kis kalandunkat és legutóbb másfél hónapja voltam együtt mással, de akkor már voltak reggeli rosszulléteim. – kitörtem Adam szorításából és az udvarra mentem, egyenesen a kert közepébe, ahol lerogytam végre és sírtam. Tehát innentől kezdve vége annak, ami köztünk volt Ryan-nel, bármi is volt az. A gyerekével kell lennie.

8. rész - Az elrabolt nő

Destiny Rose Wright

Egy falatot sem tudtam enni a vacsorából, egyszerűen féltem a holnap reggeltől, pedig most aztán tényleg egy dologra kellett, hogy koncentráljak, mégpedig, hogy a terv működjön. A tányérom üres maradt, nem kívántam a gyümölcslevest, ahogy semmi mást sem. Nem kértem elnézést, csak felálltam az asztaltól, inkább kimentem a kertbe, a friss levegőre és leültem a fűre. Az ilyen „mi lesz ha” dolgok jártak a fejemben, például, hogy Ryan egész végig csak átvert és tényleg oda fog adni azoknak az idiótáknak, akik elrabolták már lassan egy éve az anyukáját. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet ennyi időre elveszteni a szeretteidet, úgy, hogy tudod, hogy még élnek csak bántják őket. Alapból azt nehéz volt elviselnem, hogy a legjobb barátnőmet elveszíthetem és az csak egy nap volt. Idegesen néztem fel az égre, majd inkább a térdeimre hajtottam a fejemet. Ez így nem jó, össze kell szednem magam valahogyan. Mit fognak velem tenni? Megerőszakolnak? Kínoznak? Vagy már egyből meg is ölnek?

- Tiny, úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Ne agyalj ezen. – ült le mellém Hayley, de nem tudtam ránézni, csak a papucsáról ismertem fel, na meg a hangjáról. – Én azt hiszem, bízom Ryan-ben, mert nem hagyott egyedül téged mikor a legnagyobb szükséged volt valakire. Félek én is, de Adam, Nate és Kai is jelen lesznek a cserénél, vagyis háttérben, és ha már Ryan-ben annyira nem is bízol meg, de a bátyád nem fogja hagyni, hogy bárki is elbassza a tervet. – ez kellett, igaza volt. Emlékeztetett, hogy nem csak Ryan meg én leszünk ott, hanem szinte mindenki, majdnem hogy húszan.

- Igazad van. – felnevettem kicsit és megdörzsöltem az arcomat.

- És ha a többiek nem is, én foggal-körömmel fogok harcolni érted, Kai már megtanította, hogyan kell használni a pisztolyt. – pirult el, de azért büszkén jelentette ki. Látszik, hogy még kicsit össze van zavarodva, de ő mindig is földhözragadt típus volt, nem szállt el a depresszióval.

- Enned kellene pár falatot. – rideg volt, mint ahogy mindig, mikor nem négyszemközt voltunk. Hayley megsimította a vállamat, majd felállt és inkább bement. Fogalmam sincs, hogy mennyit hallhatott Hay beszédjéből, de nem akarom tudni. Én is felálltam és be akartam volna menni, ha nem állja el az utamat. Egyik kezével a derekamat fogta, míg másikkal az arcomat, de én csak oldalra néztem el. – Ne kételkedj bennem. – mondta egyszerűen majd megcsókolt. Akaratlanul húztam közelebb magamhoz, hisz boldog voltam, amiért most nem akart egyedül hagyni. Eltolt magától, majd a szemeimbe nézett, hosszan és mélyen, az ajkaim elnyíltak egymástól és úgy néztem bele a barna íriszeibe és attól a pillanattól kezdve kicsit jobban bíztam benne. Elengedett majd bement a házba, én pedig követtem, mintha ezt akarta volna elérni az előbbi szemkontaktussal. Visszaültem az asztalhoz és bár levest még mindig nem ettem, de gyros tálat igen. Felajánlottam, hogy elmosogatok, ezzel is húzva az időt, hogy elinduljunk, de állítólag Dean már rég megígérte, amiről szerintem ő is akkor hallott először. Ryan lehozta a már összepakolt táskát és csak engem várt. Dörömbölő szívvel öleltem meg bátyámat, aki csak megígérte, hogy minden rendben lesz. Kiskoromban is mindig ezt mondta, ha épp vihar volt, vagy csak rosszat álmodtam, aztán ott maradt mellettem és megvárta amíg elalszom, ezért most is bíztam benne, ahogy eddig.

- Pár óra múlva találkozunk. – mondta Hayley miután megölelt. Kat csak mosolyogva nézte, ahogyan Ryan mellé lépek és felveszem a fekete tornacipőmet, majd a kezemet akaratlanul is Ryan-ébe csúsztattam, ő pedig hagyta.

- Nem lesz semmi baj. – kiáltotta utánunk Konan.

- Még jó, hogy nem lesz, mert akkor Ryan pöcséből elefántot csinálok. – morogta Lola, amin felnevettem, főleg, mert az említett elfintorodott, tehát kicsit berezelt tőle. Nagyon helyes. Ryan bedobta a táskát a csomagtartóba, majd beült a vezető ülésbe én pedig mellé. Ez csak egy éjszaka vele, már kétszer is aludtunk együtt és semmi gond nem volt.

A negyed órás utat csendben tettük meg, de jól esett ez a csend, mellette nem érzem azt, hogy folyton beszélnem kellene. Kiszálltunk a kocsiból, kivette a táskát, majd kézen fogva mentünk be a motelbe.

- Egy kétszemélyes szobát szeretnék egy éjszakára. – mondta Ryan, semmi köszönés, semmi sem, csak bele a közepébe, én azért elmormoltam egy halk üdvözlést.

- Kérem töltsék ki ezt a papírt és adom a kulcsot. – mondta a srác. Ezek szerint itt nem illik köszönteni a vendégeket. Ryan gyorsan két hamis adatokkal teli papírt adott vissza, amiket most gyorsan kitöltött, aztán megkaptuk a kulcsot. Tizenhetes szobába mentünk, ami a földszinten volt és nem volt nagy szám, csak egy franciaágy, tévé, kis hűtő és egy külön fürdőszoba. Mindegy, aludni jó lesz, hajnalban kelünk úgy is. Igazából már nagyon fáradt voltam, ezért bóbiskolva néztem, ahogy Ryan leveszi a felsőjét, majd egy székre dobja.

- Menj, zuhanyozz le, aztán pihenj. – mondta miközben leült az ágy sarkára és valamit igazgatott a kezében, de én csak eldőltem és a fejem egyenesen az ölében landolt.

- Az az opció nem játszik, hogy a zuhanyzó jön el hozzám? – kérdeztem nyűgösen és esküszöm, hogy megint felnevetett, a szívem pedig kihagyott egy ütemet ettől a hangtól.

- Destiny, ne akard, hogy én magam vigyelek el odáig. – próbált komolynak tűnni, de nem ment neki, ami nekem nagyobb erőt adott.

- Pedig nagyon fáradt vagyok. – sóhajtottam fel, majd inkább felkeltem az öléből és a táskába kezdtem kutakodni a pizsamám után, ami még mindig a szokásos volt. Amint meglátta a kezemben a számára ismerős anyagot, egyből felpattant és betuszkolt a fürdőszobába, de bent maradt velem. Kivette a kezemből a pólóját és a bugyimat, amit lerakott a mosdókagyló szélére, aztán megfogta a pólóm alját, de nem értettem mit akart, mármint oké, hogy vetkőztetni engem, de miért?

- Na, ilyenkor hol van az a híres nagy szád? – kérdezte egy fél mosollyal, majd a kezeimért nyúlt és feltartotta őket a magasba. Újra a pólóm aljához nyúlt és most le is húzta rólam a lenge anyagot. Egy nagyot nyeltem, ahogy jól szemügyre vette a felsőtestemet, utána pedig a rövidnadrágom gombjához nyúlt, amit kipattintott és lehúzta a cipzárt. Beharaptam az alsó ajkamat és vártam, hogy mikor tolja le a nadrágomat. – Lazulj el, semmi olyan nem fog történni, amit te nem akarnál. – mondta és egy puszit nyomott az arcomra. Tehát együtt fogunk fürdeni. Meztelenül. Jézusom, ha én ezt túlélem, akkor mindent. Végigsimítottam a felsőtestén, ami olyan jól ki volt dolgozva miközben ő már le is varázsolta rólam a nadrágomat. Kiléptem belőle majd a kezeim megálltak az alhasánál. Érdeklődve nézett rám, én pedig erőt vettem magamon és letoltam a fenekéig a mackónadrágját. Zavartan elfordultam és inkább megfogtam a zuhanyrózsát majd kinyitottam a meleg vizet és beállítottam a hőmérsékletét, ám arra nem számítottam, hogy Ryan addigra megszabadult az utolsó textildarabtól is. Az ajkaim elváltak egymástól, de nem mertem máshova nézni csak az arcára, felnevetett, majd elzárta helyettem a vizet és maga felé fordított, majd egy gyors mozdulattal, a bal kezével kikapcsolta a melltartómat, amit egyből le is vett rólam és a szemeit a melleimen legeltette. Természetesen zavarba jöttem, de hagytam, hogy a bugyimat is levegye rólam.

- Tehát eddig tartana a jégszívű William-nek levenni a lányokról a bugyijukat? – kérdeztem egy kis mosollyal az arcomon.

- A találkozás utáni két másodpercben már a földön hever mindenük. – mondta és már le is csapott a nyakamra. – Gyerünk Destiny, ha a barátnőm akarsz lenni, akkor oldódj fel. – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg, de még levegőt venni is elfelejtettem.

- Mi? – kérdeztem halkan, szinte én alig hallottam meg a saját hangomat.

- Tudom, hogy ezt akarod. – mondta és beszállt a zuhanyzóba, én pedig követtem, mert magával húzott. Visszarakta a zuhanyrózsát a helyére, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához. – A tested… - suttogta. Lehajtottam a fejemet és a homlokomat a mellkasának döntöttem, de ekkor megláttam a férfiasságát, amitől egyből zavarba jöttem és inkább a szemeibe néztem, az ennél sokkal kevésbé kínosabb. – Szeretem mikor zavarba vagy, olyankor a nagy szád elhagy téged. – hirtelen hátat fordítottam neki, mert ez így egyszerre talán kicsit túl sok volt. Kapkodtam a levegőt és ezen az sem segített, hogy a kezeit az alhasamhoz csúsztatta, az állát pedig a vállamra helyezte. – Sose fordíts hátat egy magamfajtának Destiny. – mondta és egy puszi után elengedett. Oké, ideje lenne megnyugodnom, ez csak Ryan és azt mondta, hogy semmi olyan nem fog történni, amit ne akarnék. Vettem egy nagy levegőt, majd felé fordultam és egyből megcsókoltam. Mindkét kezemmel az arcát fogtam, ő pedig meglepettsége miatt később reagált, de aztán az egyik keze a derekamra tévedt, míg a másik a hajamba. Most nem volt senki, aki megzavarhatott volna minket, csak élveztem, ahogy a borostája szúrja a tenyereimet, ő pedig a már csurom vizes hajamat tépi kicsit.

- Will. – suttogtam a szájába, de mintha kikapcsolták volna az érzékszerveit, csak a homlokát az enyémnek nyomta és csukott szemmel lélegzett.

- Egy zárt szív maximum egy olyan zárt szívet tud vonzani, mint ő maga, aki nem tud szeretni és nem tud szeretet sem kapni. – motyogta. Eltoltam magamtól és értetlenül néztem rá.

- Miről beszélsz? – a hangom éles volt és magabiztos, talán, csak mert megéreztem, hogy milyen lenne elveszíteni őt.

- A te szíved nem olyan Destiny. – mondta, mire megráztam a fejemet.

- Ez hülyeség. Honnan veszed, hogy az én szívem milyen?

- Des, folyton mosolyogsz, és pozitív vagy, te nem ebbe a világba való vagy, mert szerető családban nőttél fel barátokkal. – mondta, mire megráztam a fejemet.

- Te is szerető családban nőttél fel barátokkal. És attól, mert mosolygok és pozitívnak látszom, attól még nem vagyok olyan. A szüleim évek óta csak veszekedni tudnak, kiskoromban mindenért én kaptam és képzeld több százszor átvertek már és egyedül hagytak, soha nem adta meg senki azt a lehetőséget, hogy kötődhessek valakihez és nem csak úgy, mint a barátja. – motyogtam és inkább a tusfürdőért nyúltam, mert nem akartam tovább ezt firtatni, csak azt akartam, hogy tudja, nincs egyedül. Elkentem a testemen a folyadékot és próbáltam nem bepucsítani neki, mivel az elég érdekes lenne, de talán neki leginkább.

- Ezt miért nem mondtad eddig? – kérdezte halkan. Felegyenesedtem teljesen és csak sóhajtottam egyet. Nem szeretnék veszekedni vele, ezért csak hallgattam és nem vágtam oda a fejéhez, hogy azért, mert esélyünk se volt egy kicsit is megismerni egymást. – Destiny.

- Váltsunk témát. – ráztam meg a fejemet és szembe fordultam vele, levette a zuhanyrózsát és csak rám folyatta a vizet, hogy a tusfürdő lejöjjön rólam rendesen. Nem tudtam megállítani a kezeimet, a kidolgozott felsőtestére raktam azokat és végigsimítottam a kockákon, majd fel, egyenesen a mellkasán át a nyakáig. – Nem szeretnék veszekedni. – suttogtam. Visszarakta a zuhanyrózsát és megfogta az arcomat, a szemeibe néztem ma már sokadjára, és akkor láttam, meg, hogy elmosolyodott egy kicsit. A kis nevető ráncok a szeménél és a szájánál sokkal helyesebbé tették őt, én is elmosolyodtam kicsit és egy puszit adtam az arcára.

- Oké, mindjárt fel fogok durranni. – jelentette ki. Hátrébb álltam tőle és félve, de lefelé néztem és megláttam a merevedő férfiasságát, egy nagyot nyeltem majd elkezdtem felé nyúlni, de Ryan megfogta a kezemet. – Nem várom el tőled. – motyogta, ahogyan a csuklómat szorította.

- De szeretnék rajtad segíteni. – teljesen zavarba jöttem, ezért már a szemébe se tudtam nézni. Kínosnak éreztem a kijelentésemet, de komolyan gondoltam, viszont biztos voltam benne, hogy ő akkor sem fogja hagyni.

- Akkor csak maradj még bent velem, esetleg még ez. – mondta és a kezembe nyomta a tusfürdőt. Egyből levágtam, hogy mit akart, ezért bólintottam egyet és a kezembe nyomtam egy kicsit a folyadékból, amit először hátán kentem szét. Addig simogattam és masszíroztam, míg teljesen be nem habosodott a tusfürdő, majd lefolyattam róla, szembe fordult velem és egy apró puszit nyomott a számra.

- Nehéz visszafogni magad? – kérdeztem halkan miközben egy újabb adag tusfürdőt nyomtam a kezembe, ezzel kifosztva a motelt, bár a kis csomagokat úgyis hazaviszem.

- Könnyebb volt mikor háttal álltam neked. – motyogta. – De nem fogok semmit tenni. – egy apró mosoly kúszott az arcomra és végigpusziltam az arcát, egyenesen le a nyakáig, a kulcscsontjánál kicsit elidőztem, de azt hiszem nem bánta, aztán áttértem a mellkasára, ahol befejeztem az utamat. Több puszit is adtam utána az arcélére, ami nagyon tetszett neki, csak nekem nem, mert egy idő után fájt lábujjhegyen állni. Visszaereszkedtem a talpamra és a mellkasára kentem a tusfürdőt, onnan pedig bekentem a vállát és a karjait is egyesével, de én nem bírtam sokáig átkaroltam a nyakát és egész testemmel hozzápréselődtem, ezért férfiasságát a hasamnál éreztem, mire mindketten felnyögtünk. – Miért csinálod ezt Des? Jézusom. – sóhajtott fel és hátradöntötte a fejét, mindeközben az alhasam durván elkezdett bizseregni. – A francba Destiny. – felnyögött, majd rám nézett. A szívem zakatolt miközben a kezeivel megérintette a melleimet, amitől még inkább csak sóhajtoztam. Egyik keze lentebb vándorolt és megérintett, ott lent. – Felizgultál. - jelentette ki, amit én is pontosan jól tudtam.

- Ryan. – szóltam rá, mikor nem csinált semmit, csak engem nézett, aztán pedig a testemet. Kezdtem félni ettől a tekintettől, szinte felfalt a szemivel, lehet nem tudja magát visszafogni.

- Menj ki. – a hangja sokkal mélyebb volt a kelleténél, ezért nyeltem egyet, de nem tudtam megmozdulni. – Kérlek Destiny, nem akarlak bántani. – suttogta, mire bólintottam egyet és kiszálltam mellőle. Az egyik törülközőért nyúltam és jól felitattam a vízcseppeket, majd a hajamra csavartam és felvettem a pólóját meg a bugyimat. Megtöröltem a hajamat, majd a törülközőt a földön hagyva léptem ki a szobából. A lábaim remegtek és nem tudom miért, de sírtam. Szipogva ültem le az ágyra és vártam Ryan-t, de csak körülbelül negyed óra múlva jött ki a fürdőből. Egy nagyot sóhajtott és befeküdt mellém, a fejét pedig a combjaimra helyezte.

- Bocsánat. – suttogta és letörölte a könnyeimet. – Megijesztettelek? – kérdezte, mire megráztam a fejemet és beletúrtam sötét hajába, de csak akkor esett le, hogy bocsánatot kért tőlem, ezért egy nagy mosolyra húztam a számat. – Mi az? – kérdezte.

- Bocsánatot kértél. – mondtam és megsimítottam a borostás arcát.

- Pihenj, éjjel kelünk. – motyogta és lehúzott magához. Oldalra nyúltam és lekapcsoltam az éjjeli lámpát, aztán hagytam, hogy Ryan betakargasson, aztán magához húzzon majd lassan, de biztosan sikerült elaludnom.

Bizonytalan léptekkel mentem a hűvös eldugott helyen, csak egy régi csónakház volt a tó mellett. Lélekben már felkészültem a színészkedésre, nem szabad kiülnie az arcomra annak, hogy nem félek, hogy tudom, ezt csak az ellenség szívja meg. Szétnéztem, de nem láttam sehol a többieket, ami kicsit aggatott, de csak az ujjamon lévő gyűrűt forgattam kicsit. Egy fekete kristály volt, ami az anyukája egyik kedvence, de most rám bízta, hirtelen megtorpantam és csak a csónakházat néztem.

- Hé, itt vagyok. – mondta és lassan megfogta a kezemet, mintha csak húzna maga után, mivel a két biztonsági őr már figyelt minket a bejáratnál. A szemem alá és a csuklómra is sminkeltem egy lila foltot, mintha Ryan tényleg erőszakoskodott volna velem. Mikor odaértünk az őrökhöz, ő már csak a csuklómat fogta, hogy ne legyen észrevehető. Mindkét gorilla áttapogatott minket és Ryan-től elvették a fegyverét, amire számítottunk, aztán belöktek minket. Ijedten rágcsáltam az alsó ajkamat és a szívem tényleg dübörgött a félelemtől.

- Szóval eljöttél Davis és látom a kislány is itt van. – mondta elégedetten az a csávó, aki megölte az utcán azt a fiút. Egy nagyot nyeltem és elképedve néztem körbe.

- Hol van az anyám? – kérdezte Ryan hidegen. A csávó felnevetett, majd csettintett és behoztak egy nőt, akinek a fején egy zsák volt, gyorsan az egyik gorilla lekapta azt majd távozott, ezzel tudtunkra adva, hogy a főnök nincs egyedül. Elnyíltak az ajkaim mikor megláttam a hosszú, fekete hajú nőt, aki könnyes szemmel nézett a fiára majd rám. – Anya. – suttogta Ryan mintha el sem hitte volna. Szívesen átöleltem volna, vagy megfogtam volna a kezét, de nem szabadott.

- Kicsim, nem kellett volna, ne add oda azt az ártatlan lányt értem. – kérlelte az anyukája, mire egy nagyot nyeltem.

- Te fontosabb vagy nála, nem is ismerem. – mondta hidegen, és teljesen meggyőzően, szinte már komolyan is vettem.

- Mindkettő egyszerre indul el, de előtte kösd meg a lány kezét. – mondta a hajasbaba és Ryan elé vágott egy kötelet, ami már gondolatban is fájt. Hagytam, hogy Ryan rángasson, majd kicsit ficánkoltam, mintha nem akarnám, hogy megkössön, de végül sikerült egy elég erős csomót kötnie rá. Egyszerre elindultunk Ryan anyukájával, aki nagyon le volt fogyva, és látszott, hogy meg is verték párszor. A földet nézve indultam el, nem akartam az anyukája szemébe nézni, még rájött volna, főleg mert egy gorilla oldalról követte őt és egy fegyvert fogott rá. Már az építmény közepén voltunk, de még mindig mindenki élt. Hol vannak a többiek?

Szinte végszóra borult el a gorilla, akinek a kezében a fegyver volt, gyorsan kioldoztam a csomót, amit Ryan kötött, hisz ez is meg volt beszélve, sőt többször el is próbáltuk, majd megfogtam az anyukája karját és visszafelé szaladtam a fekete hajú sráchoz. A főnök már lőtt volna, ám ekkor Kat a fejéhez fogta a pisztolyát.

- Én ezt meggondolnám tata. – nevetett fel és kibiztosította a fegyvert.

- Édesek vagytok, hogy azt hiszitek nyertetek. – nevetett fel harsányan az ember, majd gyomron vágta Kat-et, aki összegörnyedt a fájdalomtól. Ryan felvette a földről a gorilla pisztolyát és sikerült még annak az idiótának a lábába lőni. Amíg kikötöztem Ryan anyukáját, addig Kat is nehezen, de ideért, ám hátulról már lövéseket hallottunk és öt darab nagydarab ember ki is jött és felénk lövöldözött. Ryan felkapta Kat-et, de nem úszta meg golyó nélkül, ezért felsikítottam és megéreztem a könnyeimet a szemeimben.

- Rohadjatok meg. - jelentette ki Adam és Nate-tel meg Lola-val kezdtek el fedezni minket. Ryan kitolt minket, ahol Kai, Hayley és Konan már elintézték a két kapuőrt meg három öltönyös fickót. Egy autó hajtott el a kerekeit csikorgatva, tehát az az elmebeteg megszökött. Kai egyből Ryan anyukájához sietett, míg én vártam, hogy Kat-ék kiérjenek. Már Kat segített a fekete hajú srácon, én pedig egyből odasiettem.

- Jézusom. – suttogtam, mikor láttam, hogy a golyó a jobb vállába érkezett. Káromkodva rogyott le a földre én pedig csak mellette voltam és sírtam. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem.

- Ryan, istenem, kórházba kell vinni. – szinte már zokogtam, de ő csak az ép kezével felemelte az arcomat és rám mosolygott.

- Menjünk haza, otthon el tudom távolítani. – jelentette ki Konan, mire bólintottunk és a két fekete autóhoz értünk, ahol Dean, Eric és Dominic, mint akik jól végezték a munkájukat pihentek. Bepattantunk a két kocsiba és szerencsére hamar észrevették, hogy mi van, ezért már száguldottunk is.

Adam-éknél Kat nem engedett be Ryan-hez és Konan-hez, ezért az ajtó előtt gubbasztottam és bámultam magam elé. Oké, hogy sikerült a terv, de megsérült. Végül Adam leráncigált onnan és a kanapéra ültetett, de sajgott a szívem, mert éreztem, hogy messzebb kerültem tőle és csak bőgtem és bőgtem.

- Miért nem kórházba vittük? – kérdeztem szipogva és felpillantottam a srácokra.

- Ó, jó éjjelt Hölgyem, nézze, a legjobb haveromat meglőtték és most egy golyó van a vállába, ó, semmi extra, csak igazából maffia tagok vagyunk és volt egy kis balhé, aha, tök jó. – mondta magasabb hangon Kai, mire összeszűkítettem a szemeimet és csendben néztem rá.

- Kai, elég. – bökte meg Hayley, mire a srác felsóhajtott és bocsánatot kért.

- Ha annyira okos vagy, akkor miért nem segítettél neki? Te csak kint álltál. – kiabáltam miközben elkezdtem lökdösni. – Válaszolj te idióta! Úgy is annyira tudsz mindent! – Nate fogott vissza, hogy ne lökdössem és ütögessem azt az idiótát, de a fájdalmamon nem segített.

- Des, nyugi. – suttogta Hayley, de csak megráztam a fejemet.

- Nem tudok megnyugodni. – suttogtam és eszembe jutott a közös fürdésünk, amitől még inkább csak sírtam. Lassan Ryan anyukája is letévedt és apró mosollyal elfogadta a felé kínált teát, amit én visszautasítottam. Csillogó szemekkel nézett a nagyobbik fiára és szinte le sem tudta venni a szemét róla, de aztán mindenkit megölelgetett és bemutatkozott Hayley-nek is. Nate ölelésébe szipogtam, a fejemben szinte hallottam a kattogást, ahogy múlnak a másodpercek, mégis olyan, mintha megállt volna az idő. Egy kéz simogatta meg a hátamat, ezért felé fordultam és letöröltem a könnyeimet.

- Te vagy Nathaniel húga, igaz? – kérdezte kedvesen mire bólintottam. – Ashley Davis vagyok, Ryan és Adam anyukája, bár szerintem rájöttél. – mondta mosolyogva és ismét bólintottam.

- Destiny Wrigth. – felé nyújtottam a kezemet, de ő inkább csak megölelt és a hátamat simogatta.

- Nos, Destiny, kérlek, nyugodj meg. Minden rendben lesz, Ryan nem arról híres, hogy könnyen elpatkolna. – ez a nő csupa szeretet és kedvesség és az egy év alatt nem tört össze, hihetetlenül erős.

- Igazolom. – nevetett fel Kat, aki már rég abbahagyta a pityergést.

- Én csak… Ez túl sok volt. – suttogtam és az ujjaimat kezdtem el tördelni miután elengedett az öleléséből. - De örülök, hogy ön jól van, és végre itthon van. – mondtam egy kis őszinte mosollyal.

- Ó, komolyan nem leszünk jóban, ha ezt folytatod. Kérlek, tegezz. – mondta, mire először értetlenül néztem, majd bólogattam. – Egyébként te Ryan barátnője vagy? – kérdezte, amin nem csak én lepődtem meg.

- Mi? Dehogy is. – makogtam, hisz még az igazság is kellemetlen volt az este történtek miatt.

- Persze, még nem. – nevetett Adam és lepacsizott Dean-nel. Megforgattam a szemeimet és most elfogadtam Kat-től a teát.

- Adam! Ne humorizálj, inkább szedd össze magad és szerezz feleséget! – ripakodott rá Ashley, aztán Kat-re nézett.

- Ugye, hogy megmondtam? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, máris jobb kedvem lett kicsit.

- Anya, ne már. Oké, bocsi Des. – mint egy betanított kutyus úgy viselkedett, ami számomra vicces volt.

- Nem lesz hiány esküvőből legalább. Először Lola és Nate, aztán Kat és Adam, ú, Katherine, ugye lehet koszorúslány? – kérdeztem angyalian.

- Már megint kezdi. – sóhajtott fel Dean, mire rányújtottam a nyelvemet.

- Mi? Lola és Nate? Gratulálok, mutasd a gyűrűdet! – szinte kicsattant az örömtől, persze látszódott a kis aggodalom is az arcán, de jól áttanulmányozta Lola gyűrűjét. Odasétáltam legjobb barátnőmhöz, aki egyből megölelt.

- Jól vagy? – kérdezte, mire egy aprót bólintottam. – Akkor jó, mert már lejöttek. – suttogta. Egyből felkaptam a fejemet és felé fordultam, de épp az anyukáját ölelte.

- Minden rendben lesz vele. – jelentette ki Konan, aki egy puszit nyomott Dominic arcára, majd rám mosolygott.

- Örülni fog, hogy jól kijöttök anyósjelölttel. – nevetett Kai, mire megforgattam a szemeimet, még mindig haragszok rá az előbbiért.

- Des, gyere. – intett nekem Ashley. Ryan felém nézett és megkönnyebbülten felsóhajtott és várta, hogy menjek. Kicsit zavarba jöttem, de nem baj, nem érdekelt, csak hogy Ashley bátorítóan és mosolyogva megsimította a karomat, aztán Ryan jó szorosan magához ölelt.

- Úgy örülök, hogy jól vagy. – suttogta a hajamba.

- Most már jól vagyok. Anyukád igazán kedves és erős nő. – motyogtam neki.

- Kedvel téged. – jelentette ki úgy, hogy körülbelül egy perce jött le. Megdöbbentem, de örültem neki, hogy így látja és annak is, hogy még él és nem szenved. Szorosan öleltem a derekát és élveztem, hogy a hátamat simogatta, de persze megint megzavartak mindenben. Hihetetlen, hogy mennyivel jobb volt kettesben a motelban, és hogy csak minket piszkálnak a többiek.

7. rész - Kínlódás

Destiny Rose Wright

Reggel Ryan szenvedésére keltem fel, de én alig tudtam kinyitni a szemeimet, így én is elkezdtem a nyilvános kínlódást. Még akkor is folytattuk az egyhangú szenvedést, mikor kivágódott az ajtó és Kat jött be, hogy kész az ebéd, ekkor esett le, hogy már dél is elmúlhatott, mert itt sosincs időben kész semmi. Nem zavartattuk magunkat, sőt Ryan a fejünkre húzta a takarót, ezzel a tudtára adva a szőkeségnek, hogy csak folytatni akarjuk, amit elkezdtünk.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem és akkor vettem észre, hogy rajta fekszem mikor a karját kezdtem el simogatni, vagyis inkább a kidudorodó ereit.

- Már nem érzem azt, hogy lázas lennék. – motyogta és mivel kezdett elfogyni a takaró alatt a levegőnk, ezért lehúzta a fejünkről. – Viszont kezd fájni, hogy rajtam fekszel. – egyből legurultam róla, ám nem számítottam arra, hogy felém fog kerekedni. Mindkét kezével megtartotta magát a fejem mellett és láttam, hogy fáj neki.

- Mit csinálsz? – suttogtam és megsimítottam a lila szemét. Olyan csúnya, és ha lehetne, eltüntetném neki valahogyan.

- Túl sokat kérdezel Destiny. – mondta és az egyik kezével a még mindig sminkes arcomat simította meg. – Le kéne mosnod, mert fekete a szemed alatt a bőröd. – javasolta azt, amit amúgy már pontosan tudok.

- Hát, ha rajtam fekszel, akkor nem tudom lemosni. – mondtam és egy kicsit elmosolyodtam. Hol van az a Ryan akitől félek? El sem hiszem, hogy ő tud így is viselkedni, és nehéz bevallani, na jó, elég könnyű, de így rohadtul tetszik.

- Tudom, hogy félsz az igazi énemtől. – egyre közeledett felém, a levegőt pedig egyre gyorsabban vettem, szinte már könnyeztem az egésztől, ami a testemben lejátszódott. Amúgy meg egy kibaszott gondolatolvasó. – Látom az arcodon. – akkor mégsem az.

- És ez melyik éned? – kérdeztem halkan és remegve.

- Ez az az énem, amelyik négy évvel ezelőtt létezett. – suttogta és az ajkait az enyémekre nyomta. Ekkor megint kicsapódott az ajtó, de nem zavartattuk magunkat, Ryan lassan kezdett el kóstolgatni, én pedig elvesztem. Nem ez volt életem első csókja, mert az már Alex-szel megtörtént, de ez. Sosem gondoltam még ebbe bele. Már szinte el is felejtettem, hogy valaki bejött, míg be nem csapta az ajtót maga után. Ryan felmordulva gurult le rólam, én pedig nagyokat pislogtam a plafonra, jézusom mit tettem.

- Akkora szerencséd van, hogy a bátyád helyett én jöttem fel, hogy azt el sem tudom mondani. – megnyugodtam, mikor Lola vékony hangja betöltötte a szobámat.

- Kezd túl sok lenni a titok Lol. – suttogtam.

- Igen, amit amúgy a vőlegényem előtt is el kell hallgatnom. Mi a franc bajotok van? Oké, ha ráakadtatok egymásra az rendben van, de basszus Ryan, eddig körülbelül le sem szartad és meg akartad ütni. Ezek után mit gondoljak erről?

- Nem a te dolgod. – mondta hidegen a mellettem fekvő, aki amúgy már felült.

- Ezek után nem lesz több titok. Ígérem. – mondtam mikor én is felkeltem. Kikeltem a meleg ágyból és egy hajgumi kíséretével elmentem a fürdőszobába. Lesikáltam a sminkemet, majd a zuhany alá bújtam, ami most igencsak jól esett, ezért is csak akkor zártam el a vizet, mikor Daniel kopogott, hogy sok lesz a vízszámla. Visszakaptam magamra a pizsamámat, majd a szobámba felvettem egy rövidnadrágot és egy fekete trikót, majd lementem a srácokhoz. - Minden kérdésre nem tudom a válasz, kivéve, ha Hayley kérdez. – jelentettem ki és megtámaszkodtam Dean feje mellett. – Ki főzött? – kérdeztem, hisz azért elég éhes vagyok.

- Kat, és valami isteni lett. Valami mustáros csirkét csinált. – mondta Zack és megnyalta a száját. –Lehet megint eszek belőle. – gondolkozott el, mire az említett lány felnevetett.

- Jó, csak hagyj Ryan-nek is. – ekkor vettem észre, hogy sehol sem látom az alvótársamat, de nagyon nem izgatott, vagyis úgyis csak zavarba jönnék mellette.

Kat főztje tényleg isteni lett, amit vagy harmincszor elmondtam neki. Ryan visszatért, ám kicsit meglepő volt, hogy egy szőke vékony, alacsony lánnyal tért vissza. Egyből vagy az égig szaladt mindkét szemöldököm és Lola-ra pillantottam, aki dühösen méregette a srácot.

- Hol voltál? – kérdezte Adam gyanakvóan.

- Dolgoztam, és mivel már úgy is annyira benne vagyok ebbe az ismeretlen lányok megmentésében, – itt rám nézett a mocsok – és Clare bajban volt, ezért megmentettem. – azt hittem, hogy dobok egy hátast és ezzel Kai is így volt.

- Haver, még kit akarsz belerángatni ebbe? – kérdezte a srác félve és átölelte barátnőm derekát, aki kicsit zavarban, de egy puszit nyomott az arcára. Olyan édesek.

- Oké, figyelj. Destiny – mutatott rám – saját magát keverte bajba, egy nagyon nagy bajba, míg Clare – itt a mellette álló lányra mutatott – csak egy kis számunkra jelentéktelen ügybe keveredett. – magyarázta Ryan majd beljebb tessékelte a lányt és rám kacsintott.

- Úgy is letépem a golyóit. – morogta mérgesen Lola, de senki sem hallotta csak én.

- Igazából a szüleimet keresem, mivel árvaházba éltem eddig, és mivel betöltöttem a tizennyolcat, ezért eljöhettem. – ó, ez a tipikus történet, amit könyvekbe is leírnak.

- És mondd csak. Nem gondoltál arra, hogy elmész dolgozni, és amíg összegyűjtesz elég pénzt magadnak csak utána indulsz útnak? – kérdeztem egy csöpp gúnnyal a hangomban, de látszólag ez a lánynak nem tűnt fel, csak Dean-nek, aki felnevetett.

- Igazából, abban reménykedtem, hogy hamar megtalálhatom őket. – mondta zavartan, mire megforgattam a szemeimet.

- Na, jól van. Mi elmegyünk vásárolgatni. – kelt fel Hayley és Lola-hoz lépett.

- Mi? De hát csak tegnap jöttél ki, pihenned kell. – akadtam ki, mire megrázta a fejét.

- Két hétig be voltam zárva és jól vagyok nyugi, amúgy is Kai elkísér minket. – rántotta meg a vállát majd már el is indultak felvenni a cipőjüket. Remek, itthon maradtam egyedül Kat-tel, meg ezzel a kis naiv picsával. Muszáj leszek Dean-nel és Kat-tel lógni, mivel nekem semmi kedvem nincs a plázákhoz. Mikor a lányok kiléptek a srácok egyszerre pattantak fel, én pedig értetlenül néztem, hogy mi van.

- Ja, tényleg, te nem tudod. Kai szeretné tudatni Hayley-vel, hogy nincs egyedül és itt jó kezekben lesz, úgyhogy egy kis kertipartit csinálunk. – mondta Nate. Elmosolyodtam és mintha egy teher esett volna le a vállamról, mert most már Kai eleget bizonyított, hogy tudjam, Hay a legjobb kezekben van.

- Szemetek vagytok, de főleg ő, amiért nem szóltatok nekem róla. Amúgy miért ti csináljátok? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Tegnap kitettél magadért és megígérte, hogy lesz sok sör. – rántotta meg a vállát Eric mikor elsétált mellettünk. Bólintottam egyet és szobatársam felé pillantottam.

- Ryan, nem segítesz? – kérdeztem egy ravasz mosollyal az arcomon.

- Minek? – kérdezte unottan. Hol van a reggeli Ryan? Hiányzik az az énje. Végül nem mozdult meg, inkább Clare-rel beszélgetett, Kat-tel pedig úgy döntöttük, hogy mi sem pakolunk, vannak elegen és inkább kifaggatjuk azt a naiv kislányt, aki amúgy egyidős velem, szóval inkább mindegy.

- És mit tudsz a szüleidről? – kérdezte Kat miközben kivett két epres sütit a hűtőből és az egyiket nekem adta, majd Ryan-hez lépett és megsimította a karját miközben kicsit rám kacsintott. Azt csinálja, amivel én is elhittem, hogy a csaja, és azóta bevallotta, hogy azért fejezte be azt az egészet, mert szimpatikus voltam neki.

- Hogy egy családi házban élnek itt és az anyámat állítólag Nikki-nek hívják. – mondta és le sem tudta venni a szemét Kat-ről.

- Aham. Hát sok sikert. – rántotta meg a vállát, majd Ryan arcához akart volna nyúlni, de ő eltolta a szőkeséget magától.

- Mit csinálsz? Nem kell pátyolgatnod, rengetegszer volt ilyen sérülésem és akkor nem csináltál ilyet. – akadt ki Ryan, mire beharaptam az alsó ajkamat.

- Bocs, hogy aggódok érted. Idióta. – mondta és megvillantotta a gyémántot a szemfogán. Végül feladtuk és ledöglöttünk a kanapéra. – Miért vagy féltékeny erre a lányra? – kérdezte, mire felkacagtam.

- Nem vagyok féltékeny. Ha kell neki az az elmebete, hát tessék. – mondtam, mire kinevetett. – Kat, kérlek. Miért lennék féltékeny? Hisz Ryan utál, meg akart ütni és ezért félek is tőle. – magyaráztam, mire felsóhajtott és felült.

- Egyáltalán nem utál, csak az érzéseit nem tudja kifejezni, meg most inkább a munkájára koncentrál, mert ez neki rettenetesen fontos. Azt, hogy félsz tőle azt megértem, viszont tudok a reggeli csókról. – mondta és elvigyorodott. Megdobtam egy párnával és kiszaladtam a srácokhoz, hogy védjenek meg, mert Kat elkezdett üldözni. Egyből Dean mögé bújtam, aki amúgy végül is megvédett, csak aztán nem engedett el. Mögém állt, megfogta mindkét csuklómat, majd megkért, hogy álljak a lábára és így közlekedtünk. Ez beteges és egyben gyerekes is, de nagyon jó móka volt, viszont szerencsére hamar sikerült kiszabadulnom Kat segítségével. Visszamentünk a konyhába, ahol Clare kihívóan tette a fejét és egyre jobban közeledett Ryan felé. Felment bennem a pumpa és Kat-et magammal húzva fújtam visszavonulót, ám megbotlottam, ahogy a kertbe akartam kimenni és nyomtam egy hasast ezálltal bevertem az államat. Azt csodálom, hogy amúgy a fogam nem tört ki és talán hazudnék, ha azt mondanám, hogy véletlen volt, csak nem akartam ennyire könyörtelen lenni magammal szemben, mert szörnyen fájt az állkapcsom. Könnyes szemekkel ültem fel, mert eléggé vérzett a könyököm is, amit sikeresen lehorzsoltam. Nate és Adam gyorsan idefutottak hozzám és megállapították, hogy nem csak a könyökömön lesz egy nagy seb, hanem az államon is, ugyanis azt is lehorzsoltam és most abból is folyik a vér.

- Istenem, mintha csak visszamentem volna az időben. Tizennégy évvel ezelőtt is így néztél rám mikor elestél. – sóhajtott fel Nate.

- Jól vagy Des? – kérdezte Kat, mire bólintottam egyet és a bátyám segítségével felálltam.

- Fertőtlenítsétek le. – adta a tanácsot Adam, majd megsimogatta a vállamat, adott egy puszit Kat arcára, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni, és visszamentek a srácoknak segíteni.

- Destiny, mi történt? – kérdezte Ryan és egyből otthagyta Clare-t, ami jól esett. Megfogta mindkét kezével az arcomat majd megrázta a fejét és adott egy puszit a homlokomra. – Gyere, lefertőtlenítem. – és végre visszatért a reggeli Ryan, ez az, a tervem sikeresnek mondható volt! Már sokkal boldogabban néztem Kat-re, aki csak elismerően bólintott és amint beértünk a konyhába Clare mellett foglalt helyet, míg én velük szemben és vártam Ryan-re, aki hamar visszatért két vatta és egy betadin kíséretével. Ó-ó, ez fájni fog.

Szipogva viseltem el, hogy letörölje a vért az államról, majd kicsit felemelte a fejemet. A másik vattára öntött betadint és lassan kezdte el törölgetni a sebet, ami miatt felszisszentem, mert nagyon csípett.

- És akkor most megkérdezem, hogy hogyan jutott eszedbe azért elesni, hogy felkeltsd a figyelmemet? – kérdezte halkan, mire egy nagyot nyeltem.

- Nem direkt estem el. – mondtam felhúzott szemöldökkel.

- Hát persze. Akkor nem is vagy féltékeny? – kérdezte, de csak gyengén megráztam a fejemet. – Mondjuk azt, hogy elhiszem, de felesleges amúgy annak lenned.

- Hát persze. – motyogtam miközben rárakta a sebtapaszt az államra, majd ugyan ezt a műveletet megcsinálta a könyökömmel is. – Köszönöm. – suttogtam. Megfogta az arcomat, mire zavarba jöttem, mert el akartam húzódni tőle, hisz Kat is itt volt meg az a csaj is.

- Tudom mi jár a fejedben, de Kat a gyerekkori barátom. Mindent tud rólam. – rázta meg a fejét, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. Zavaromban lepattantam a székről, majd kisiettem inkább a nappaliba, ahol eldőltem és vártam, amíg mindenki teszi a dolgát körülöttem, míg én szenvedek. Ez egy tökéletes program mára.

Egy óra múlva riadtam fel a kis szunyálásomból, mert a srácok egyszerre dőltek le a kanapéra. Ijedten a szívemhez kaptam és egy kicsit fel is sikítottam.

- Ezért sok sörrel jön Kai. – jelentette ki Zack, aki már hason ölelgetett egy díszpárnát.

- Írtam neki, hogy már jöhetnek, szóval a bepácolt húsokat elő lehetne venni. – mondta bátyám és felpattant mellőlünk.

- Hé, Nate, erről jut eszembe. Mikor lesz az esküvő? – kérdeztem mosolyogva.

- Oké, erről hogyan? – kérdezte nevetve John.

- A felhajtás miatt. – forgattam meg a szemeimet, mintha ők lennének a hülyék és nem én. – Legyen nyáron, kérlek. – pillantottam felé egy gyerekes mosollyal.

- Mintha te döntenéd el. – forgatta meg a szemeit Eric.

- Majd Lol eldönti.

- Oké, na de mint jövendőbeli nagynéni..

- Húgi, lassíts. – nevetett fel kínosan bátyám, mire értetlenül néztem rá. – Ott még nem tartunk. Majd egy-két év múlva talán szóba jöhet. – magyarázta, amitől a szám széle egyből lefelé görbült.

- Hát jó. – suttogtam és felraktam a lábamat a dohányzóasztalra. Ha kislányuk lesz tuti, hogy nem veszek neki full rózsaszín cuccokat, de sok párizsos dolgot viszont igen. És ha kisfiú lesz, akkor is agyon fogom kényeztetni, csak neki megmerem venni a legkékebb babacuccot is. Le kellene állnom, hisz kijelentette, hogy még nem, egyelőre arra kell koncentrálnom, hogy Lola ne bújtasson valami élénk rózsaszín ruhába. De miért gondolkozok ezen hirtelen? Annyi minden zavaros most az életünkben, bár pont e miatt jó lenne egy nap amikor csak arra az egy dologra koncentrálhatnánk, aztán bulizhatnánk egyet.

- Adam, te mikor kéred meg Kat kezét? – kérdeztem nagyokat pislogva. Teljesen komolyan gondoltam és erre hamar rájöttek, mert zavarba is hoztam őket.

- Na? – kérdezte kislányosan Shawn és megrebegtette a szempilláit.

- Miről beszéltek? Mi csak barátok vagyunk. – makogta Kat, de láttam, hogy nem igaz. Hogy miről? Mert az erős és magabiztos Katherine most összébb húzta magát és nem tudott mit kezdeni magával, na meg az a puszi.

- Mindent a maga idejében kell csinálni srácok. Ha úgy hozza a sors, akkor majd megkérem a kezét. – mondta Adam, mire egy nagy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a többiekén is és csak éljeneztek, míg Kat kínosan takarta el az arcát és Ryan nevét kiáltva próbált segítséghez jutni. Az említett be is jött, de az ajtófélfának támaszkodva nézte a szőkeséget.

- Már nem húzhatlak ki mindenből Kat, erre ott van már a bátyám. – még Ryan is elmosolyodott és belement a játékunkba.

- Áruló vagy! És te is Destiny! – pillantott felém, de én csak védekezően feltartottam a kezeimet magam előtt.

- Na, és Dominic? Konan meg te, hm. – pillantottam felé. Ez már három esküvő, milyen jó. És mindegyiken degeszre zabálhatom magam, aztán bebaszhatok.

- Igazából ő már a feleségem. – mondta tök nyugodtan.

- Mi van? És erről nekem miért nem beszélt? Hisz a gyűrűjét sem láttam. – teljesen kiakadtam, mert Konan-nel nagyon jóban lettünk és bánt, hogy nem mondott el nekem ekkora dolgot.

- Már vagy három éve. – jegyezte meg. – És a gyűrűt elhagyta egy fél éve egy húzós munka közben. Ugyanolyat csináltattam neki, de az csak jövő héten vagy az után érkezik meg. – mondta lazán majd felállt és a konyhába ment.

- De ha már itt tartunk. Ryan? Mikor lesz a lánykérés? – kérdezte Dean és lepacsizott a nevető Kat-tel. Nem értettem, hisz még barátnője sincs, akkor kinek a kezét kérné meg?

- Nem gondoljátok, hogy… - kezdett bele Adam, de csúnyán a szavába vágott mind a két szőkeség.

- Nem! – ordították. – Szóval?

- Mégis kinek a kezét kellene megkérnem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel és még kicsit talán fel is nevetett majd rám pillantott.

- Ó, látom, azt te pontosan jól tudod. – mondta egy hatalmas mosollyal az arcán Kat. Elkaptam a tekintetemet Ryan-ről és levettem a lábaimat is a dohányzóasztalról. Már annyira nem tetszik ez a téma.

- Szóval, akkor Clare. Mit akarsz vele kezdeni? – terelt témát Adam. Hálásan mosolyogtam felé, ő pedig viszonozta a gesztusomat. Nem tudom mi lett volna Ryan válasza, de már nem is akarom tudni.

- Már mindegy. Kaptam egy üzenetet. Egy cserével megmenthetem és akkor minden rendben lesz, már tudom, hogy hol lesz. – jelentette ki, mire hirtelen feszült lett a levegő.

- Mikor indulunk? – kérdezte Kat és felállt a helyéről. Huh, milyen komoly lett hirtelen megint.

- Két nap múlva hajnalban. – mondta Ryan és elindult a lépcsők felé.

- Megyek, megnézem a fegyvereket. – jelentette ki Kat és ő is elindult arra amerre előbb Ryan, én pedig utánuk. Igazából Ryan-nel akarok beszélni és ezt Kat is jól tudta. Benyitottam a közös szobánkba, ahol a mindig hideg srác, most kétségbeesetten ült az ágyon és a tenyereiben volt az arca. Halkan becsuktam az ajtót magam mögött és bár nem tudom, hogy honnan szedtem ennyi energiát, de felmásztam az ágyra mögé és a kezeimet a vállához raktam majd elkezdtem masszírozni.

- Ryan, lehet mérges leszel, de muszáj feltennem egy kérdést. – nem válaszolt, csak hümmögött és a szorításom alatt teljesen ellazult. – Anyukádat kell megmentened igaz? – kérdeztem halkan. Ismét megfeszült, majd kiszabadult a kezeim alól és velem szemben mászott vissza az ágyra.

- Honnan tudod? – kérdezte hidegen. Egy nagyot nyeltem és megfogtam az arcát.

- Sosem említetted meg, de láttam a képeket a házban és csak akkor jöttem rá, mikor megvilágosultam róla, hogy Adam-nek és az apukádnak is fontos a megmentése, na meg Kat-nek. Ez igazából csak egy megérzés volt, de akkor igaz. – suttogtam. Olyan történt, amire még gondolni sem mertem volna, szomorúan hajtotta le a fejét és megszüntetett minden testi érintkezést velem. – Engem kell odaadnod érte, igaz? – kérdeztem remegő hanggal. Felém fordult és csak nézett, majd bólintott egyet. Úgy éreztem, hogy menten elbőgöm magam, de nem szabadott. Ryan annyi jót tett értem, és én ezt még sehogy sem tudtam viszonozni, na meg látszik, hogy fontos neki az anyukája. Mindent megtenne érte.

- Des, én nem tudom, hogy mit tegyek. – suttogta.

- De én igen. Nincs semmi baj Ryan, nincs semmi baj. – suttogtam könnyes szemmel. Ha csak értem cserében kaphatja vissza az anyukáját, akkor állok elébe.

- Ígérem, hogy kitalálok valamit. – mondta miközben megint rátérdelt az ágyra és fölém mászott. Elterültem a fekvőalkalmatosságon és csak ő néztem. Próbáltam rájönni, hogy mire gondolhat, hogy mit érezhet.

- Nem fontos, miért tennéd? – kérdeztem és elkezdtem simogatni a karjait.

- Nem tudom, de úgy lesz a jó. Amúgy is kevés lennék tizenöt emberrel szemben, főleg ha Lola kitesz hármat. Kitalálok valamit. – mondta egy apró mosollyal, mire bólintottam egyet. Kénytelen leszek benne megbízni, de hogy sikerülhetne, ha körbe vagyok véve gyilkosokkal? Bár a lányokkal és Dean-nel hamar sikerült kialakítanom azt a bizonyos kapcsolatot, sőt még Adam-mel is, de Ryan… Ő bántott és nemrég meg akart ütni, most miért nem akar odadobni azokhoz az átkozottakhoz? Mert velem maradt mikor beteg voltam? Mert mikor Hayley az életéért küzdött és én majdnem összetörtem, akkor ő egyben tartott? Mert megmentettem? Annyi minden szól az ellen, hogy miért ne bízhatnék meg benne és csak három dolog, hogy miért kéne félnem. De megbocsájtottam neki, hogy majdnem eltörte a csuklómat és próbálom azt a majdnem pofont is, de nehéz. Nehéz ilyen világban élni. – Mondd ki. – kérlelt. Először nem esett le, hogy mire gondolhatott, ezért felvilágosított róla. – Mondd ki, hogy bízol bennem, hogy már nem félsz tőlem. Nem foglak bántani, ezt már igazán megjegyezhetnéd azzal a kis agyaddal. – mondta egy kis mosollyal. Gondolom neki is az jutott eszébe, mikor először úgysem fogtam fel és vagy hatvanszor el kellett mondania, hogy nem fog megölni.

- Megbocsájtottam már, és azt hiszem, kénytelen vagyok bízni benned. – amint kimondtam egyből lecsapott az ajkaimra. A nyelvei egyből erőszakosan törtek át a számba, én pedig nem akartam veszíteni, ezért én is felelevenedtem. A kezeim a tarkójára tévedtek, amiket gyengén simogattam, a lábaimat szétfeszítette, így közéjük térdelt. A szívem mindjárt ki fog ugorni a helyéről, ez biztos. Egyszer csak megharapta az alsó ajkamat, mire felsikkantottam és elhúztam a fejemet.

- Fájt? – komolyan, esküszöm a saját és Kai életére is, hogy egy kis félelmet láttam meg a szemébe. Komolyan, nem hazudom.

- Nem, csak megijedtem. Nem számítottam rá. – suttogtam és hagytam, hogy most elkezdje a nyakamat puszilgatni. A gyomrom görcsbe rándult és egy nagyot sóhajtottam, behunytam a szemeimet és ráharaptam az ajkaimra, amiken még mindig éreztem annak a csóknak az ízét. Tulajdonképpen mit is művelek én?

Már csak azt vettem észre, hogy alatta sóhajtozok, amíg ő eljátszadozik rajtam, de nem bántam, mert minden apró érintése gyengéd volt.

- Ó, gyerekek, mégiscsak kéne az az eljegyzés nem? – kérdezte Kat mosolyogva az ajtófélfának dőlve. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire is lihegek, mikor Ryan felsegített az ágyról. Megigazítottam a hajamat és a trikómat is, amit letolt a bal vállamról. – Szóval?

- Szóval mi? – kérdeztem értetlenül.

- Gyerünk Ryan. – mosolygott a szőkeség, mire a mellettem álló srác csak megforgatta a szemeit.

- Ne szórakozz Kat. – ő persze csak felemelte a kezeit, hogy erről szó sincsen.

- Amúgy Hayley körülbelül egy perc múlva lép be a bejárati ajtón. Addig is várok. Gyerünk Ryan, csak valld be, hogy megmondtam. – oké, azt hittem másról van szó, ezért inkább visszafordultam, hogy kicsit rendet rakhassak az ágyon, amit széttúrtunk, majd visszaléptem mellé. Lepillantott rám majd sóhajtott egyet.

- Megmondtad. – morogta, mire Kat örömtáncot járva ment a lépcső felé, mi pedig követtük, kézen fogva. Mikor kiléptünk a kertbe akkor már nagyban folyt a sütögetés, vagyis majdnem, mert Dean és Jack nem tudták, hogy hogyan is kezdjenek hozzá. Ryan odavonszolt a bátyjához és leültetett egy székbe maga mellé, de a kezemet egy percre se engedte el. – Mindjárt jövök, beszélek Clare-rel. – suttogta és csak úgy beinvitálta a lányt, mellettük pedig egyből bejött a vásárolgatós banda.

- Hoztam salátának valót. – ujjongott Lola, amin kicsit felnevettem, de aztán Adam mellé fordultam, Kat leült Ryan helyére, de úgy, hogy majdnem felborított engem.

- Szeret téged. – mondta ujjongva a lány, mire Adam megrázta a fejét.

- Azért az még túlzás.

- Szerintem is. – szóltam közbe a magánéletemet megvitató páros édes kis csevejébe.

- Viszont az bizonyítható tény, hogy fontos vagy neki. És én ezt már az első nap megmondtam neked, nem? – mosolygott rám Adam, mire megforgattam a szemeimet.

- Nem ilyen a szeretet. – mintha amúgy annyira tudnám, hisz Alex se szeretett.

- Mi történik? – kérdezte Hayley meglepve és a szatyrokat lerakta a földre. Kai elmosolyodott majd szembefordította magával a barátnőmet.

- Én csak, szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, mindenki itt van neked. – mondta Kai és máris szorosan ölelte a pityegő lányt, aki csak megölelte őt. Komolyan jól esik rájuk nézni, Hayley végre boldog és nem csak átvágják, mint anno.

- Na, ez a szeretet. – suttogtam Kat-nek, aki csak felsóhajtott.

- Mindenki máshogy szeret, és rá fogsz jönni magadtól is. – mondta majd a kezembe nyomott egy üveg sört, amit elfogadtam, majd koccintottam ezzel a két nyugdíjassal és belekortyoltam, de ez még mindig nem lesz a kedvencem. Elfintorodva néztem az üveget miközben Ryan visszajött.

- Kat, ne már. – sóhajtott fel majd rám nézett. – Oké, hogy elveszed a székemet, de Destiny-nek sört? – mintha az oviban lennénk olyan durcás fejet vágott, és az a legérdekesebb, hogy még így is szörnyen helyes volt.

- Kéred? Ez keserű. – nyújtottam felé az üveget, amit már sokkal kedvesebb arcvonásokkal elfogadott és belekortyolt. – Mi van a csajjal? – kérdeztem, de igazából annyira nem érdekelt.

- John elviszi a reptérre, a szülei Németországban vannak. Segítettek a srácok egy kicsit a keresgélésbe, és nekik nem tartott sokáig. – megkönnyebbülten sóhajtottam és elmosolyodtam. Nincs több zavaró tényező Ryan körül, maximum én.